Elmélkedés egy könyvről

Felkavaró élmény lehet ez a könyv, éppoly felkavaró, mint a szerzővel, Szalai Viviennel való interjú, amit a minap hallottam a rádióban. Biztos sokan vannak, akik hallottak már a könyvről, mely egy luxus-prostituált elbeszélései alapján mutatja be a dubai turizmust, illetve a magyarországi szex-iparágat. Ezek a hölgyek 1000 euro/óráért cserébe, bármit meg KELL, hogy csináljanak. Beleértve mindent, amit ember el tud képzelni, illetve, amit a "vevő" kíván. Még az óvszer használatát is mellőzik, ha a kuncsaft úgy óhajtja. Megér ennyit a pénz? Mert ez csakis a pénzről szól, hisz ezeknek a lányoknak nincs párjuk az életben, nincs kihez odabújjanak egy közelgő karácsony estén, nincs, és valószínűleg nem is lesz gyermekük, nincs másuk, csak a pénzük. És, igen, tényleg jó Louis Vuitton táskával rohangálni, meg luxusautót vezetni, na de nem mindegy, hogy milyen áron került az a tárgy a birtokunkba. Nyilván ezek a lányok, úgy érzik, hogy nincs más, amivel pénzt kereshetnének, így marad a testük. Hisz biztos, hogy ennyi pénzt, polgári állasból nehéz összekalapolni, de a jó öreg mondás ez esetben is adekvát: "A pénz, nem minden." Mit számít a ház előtt parkoló vagány "verda", ha nincs kivel megosztani, illetve, ha otthon, csendes magányban az aids-teszt eredményre várakozik? A pénz, eszköz a boldogsághoz, de nem maga a boldogság. Ha valakinek szép, kiegyensúlyozott élete van, és még rendelkezésére is áll egy vastag bankszámla, az extra boldog életet élhet, de ha csak pénzünk van és kiegyensúlyozott életünk nem, akkor az édes kevés a boldogsághoz. A harmónia magunkkal, és szeretteinkkel az, ami soha, semmivel nem pótolható, minden mást lehet helyettesíteni. Nekem még az is furcsa ezekben a sztorikban, hogy a lányok, hogyan tudják azt az elemet feldolgozni, ebben a történetben, hogy bérbe adják a testüket, amivel más rendelkezik néhány órára. Ezt nevezem én, brutális kiszolgáltatottságnak.
Na, de reménykedjünk abban, hogy azért nem túl sok lány szaladgál ezzel a puttonnyal a hátán, és nem sokan érzik azt, hogy ez az egyetlen módja a boldogulásuknak/boldogságuknak.

Petőfi Sándor versek második osztályban?

Egyik hétvégén családi happening volt nálunk. Ettünk, ittunk, jót mulattunk, és közben meghallgattuk fiam unokatestvérének előadásában „Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra” című versét. Mivel a 2. osztályt gyűri az általános iskolában, én nagyon elcsodálkoztam. Szegénykém darálta a verset, minden igyekezetét beleadta, szépen el is mondta, de nem értette a szövegét. Persze, hogy nem értette, hisz 8 éves. Miért 8 évesen tanítják ezeknek a szerencsétlen gyerekeknek ezt a komoly, nehéz verset. Mert értem én, hogy itt van az ősz, és ez egybevág ezzel a verssel, de ez nem nekik való. Nem értik a jelentését. És ha valaminek nem értjük a szövegét, úgy milyen nehéz megtanulni? Akkor gyakorlatilag be kell biflázni. És ahhoz nem kell egyéb, csak fenék. Kvázi az eszét nem kell használnia a gyereknek, csak a fenekét. Na, pont ez a bajom a magyar oktatási rendszerrel, hogy kevéssé tanít meg gondolkodni, de elvárja, hogy magoljunk. A magolás haszontalan tudomány, mert hamar elfelejtődik az így megszerzett tudás.
De visszakanyarodva a vershez, én úgy emlékszem, hogy ezt mi felső tagozatban vettük, és még akkor sem értettem, hogy miről is szól valójában. Szerintem akkor körvonalazódott bennem a valódi jelentése, az elmúlásról, amikor irodalom tagozatos osztályba kerültem gimiben és ott elemeztük a mélyebb értelmét.
Szegény másodikosok! És szegény fiam, mert 2 év múlva ő is másodikos lesz, és kezdhetem vele, bemagoltatni ezt a verset…

Budaiak! Nekünk is lesz Starbucks-unk!

Épp az imént vinnyogtam a barátnőmmel örömünkben, azon a híren, hogy Starbucks nyílik a Mammutban. Meglesz az új törzshelyünk, mert számunkra a Starbucks, több, mint egy kávézó... Lehet, hogy csak azért értékeljük ennyire sokra, mert oly sokáig kellett várnunk, hogy itthon is legyen, hisz a kávé a Costában éppolyan finom, na de a gyönyörű karácsonyi Starbucks bögréknek nincs párja szerte a kávézók vidékén. Amikor a barátosném az Államokban lakott, akkor folyton irigykedve hallgattam a beszámolóit a Starbucksban töltött lopott óráiról, illetve epedve vártam az onnan küldött termosz és bögre szállítmányt. Meg persze a GAP ruhákat, na de ne legyünk telhetetlenek, örüljünk annak ami van, nevezetesen Starbucks, és majd ráérünk később azon lamentálni, hogy mikor lesz itthon is GAP. (Egyébként nyílt már Milánóban egy.) Azt hiszem, amint megnyílik a kedvenc amcsi kávézónk, ott leszünk, és boldogan szürcsöljük a karácsonyi sziruppal megbolondított kávénkat, és tonna számra vásároljuk az ünnepi bögréket. Szóval, budaiak, kalandra fel, jön a Starbucks!

Véged Daubner! - Itt a házi torta!

Férjecském szülinapjára készülődvén, azon gondolkodtam, milyen tortát vegyek a páromnak. Mivel az édesség központi kérdés köreinkben, most is nagy hangsúlyt fektettem rá. Általában a Daubnerből hozzuk a szülinapi tortákat, mert verhetetlen, mind ízben, mind formában. Ráadásul a torta sütés művészete nem egy egyszerű mutatvány nekem, pedig heti szinten sütök valami desszertet. Idén, gondoltam szakítok a hagyományokkal és magam készítem a szülinapi tortát, mert úgy a szívem- lelkem benne van. Bevásároltam, mellesleg szerintem 3-szor annyit fizettem az alapanyagokért, mint a Daubnerben, egy komplett, kész tortáért. Sebaj, hisz a végeredmény majd mindenért kárpótol. Majd, szombat reggel nekikezdtem. Mivel egy összeollózott torta, ezért konkrét recept nem is állt rendelkezésemre, csak részletek, amiket magam raktam össze. Ezért időben keltem fel, hogy hamar nekiállhassak a remekművemnek. (Lehet éreztem a vesztem). Kevertem, sütöttem, mértem, raktam, kentem, díszítettem, majd 4 óra múlva lezuhantam a kanapéra, és végre vettem egy nagy, pihentető levegőt. Úgy éreztem magam, mint egy cukrász, aki 77 tortát sütött aznap. Nagyon elfáradtam. Hogy milyen lett? Szerintem elég jó. Vasárnap, a nevezetes napon, felvágtuk, és mindenki szerint jól sikerült. Küllemre nem a legcsinosabb, de ízre isteni lett. Ebédre pedig Minestrone levest készítettem, utána pedig lazacos gnocci volt, aminek eredeti, régi, olasz recept szerint készítettem a tésztáját. Valami mennyei volt, puha, ruganyos, ízletes, tényleg elképesztő volt. És még a fiam is ki tudta venni a részét a készülődésből, mert nagyon jól sodorta a kissé amorfra sikerült gnocci-kat. De a lényeg persze nem a formán volt, hanem a hozzáálláson. Egy szó, mint száz, remek lett minden kaja, és amolyan olasz módra, jól esett a délutáni szieszta. Nem tudom, még, hogy legközelebb is bevállalom-e a saját készítésű tortát, de mindenesetre: Rettegj Daubner!...

Egy igazi mesefilm-élmény

Fiammal moziban jártunk pénteken. Már régóta szerette volna megnézni a Sammy nagy kalandját, és ma volt a napja, hogy ezt abszolváltuk. Jegyet megvettük, betáraztunk egy csomó kaját, mert nincs mozi pop-corn nélkül, majd beültünk a terembe. Még mielőtt elkezdődhetett volna a film, a fiam a kukorica háromnegyedét elfogyasztotta. Sebaj, volt még Milka mogyorós drazsé.
Én, mivel más szemmel nézem a meséket, mint a fiam, megdöbbenéssel konstatáltam, hogy rettentő sok az erőszak és a brutalitás a mesékben. Volt 4 mese előzetes, amelyek egytől egyig a harcról és a gonosz legyőzéséről szólt. De nem ám, olyan régi Disney-s, visszafogott stílusban, hanem 3D-ben, szörnyen ijesztő figurákkal, akik konkrétan az egész világot el akarják pusztítani. A 3D-vel nincs bajom, addig, amíg nem arra használják, hogy a kisgyerekek minél élethűben éljék bele magukat egy gonosz elleni küzdelembe. Én nem szeretem ezeket a virtuális világokat, mert ezek a parányi ember gyerekek még nem tökéletesen különítik el a valóságot, a mesében látott illúziótól. És szerintem ezt kihasználni, nagyon veszélyes tud lenni.
Majd következtek a reklámok, köztük az egyik kedvencem, mellesleg az egyik vesszőparipám is egyben, a Schweppes reklám. Amelyben Nicole Kidman félig pucéran kelleti magát egy fickónak. Ugye még mindig egy gyerekmese miatt ülünk a moziban…
Mindegy ezeken átlendülve, elkezdődött a mese, ami nagyon színvonalas volt, gonoszoktól, szörnyektől, erőszaktól mentes, szépen, igényesen megrajzolt, jó történetet elmesélő alkotás. Kicsit még bele is fűzték a környezetszennyezés-szálat, amitől még tanulságos is volt. Akinek van 6 év körüli gyerek, annak tényleg nagyon ajánlom, mert kedves mese, amivel tuti nem ártunk a csemeténknek, ha megnézi…

Gondolatok a hírnévről - könnyen jött sikerről

A Való Világba való jelentkezés reklámjáról eszembe jutott néhány gondolat. A „szeretnél híres lenni?” szlogen elgondolkodtatott. Híresnek lenni! Mit is jelent ez a szó?
A világ elindult abba az irányba, hogy a fiatalok a könnyű pénzszerzés lehetősége felé kacsingatnak, és sokszor úgy érzik, egy lapra kell mindent feltenniük ennek érdekében. Ilyen lehetőség számukra ez a Való Világ is. Bemennek, lehúznak egy fél évet, esetleg megnyerik, kapnak pénzt, lakást, autót, és nagyjából ennyi. Mert hosszútávon kell a tehetség, a szorgalom és az alázat is. Hol vannak az eddigi valóság showkban szereplő emberek? Ki tudja. Mert pár hónap elteltével senki nem kíváncsi rájuk. Mert produktum, az nincs. A fennmaradáshoz pedig elengedhetetlen, hogy értsen valamihez. Miért nem a tanulást reklámozzák a kereskedelmi csatornák. Mert értem én, hogy ebből jön a pénz, na de foglalkozik valaki azzal, hogy tönkremennek életek? Mert a fiatalok elhiszik, hogy egy Való Világ a perspektíva a kilátástalannak tűnő életükből. És tényleg nem könnyű nekik, hisz ma egy tisztességes lakásra való pénzt összetenni 20-30 év megtakarítása is lehet. Kecsegtető vajon ez a számadat nekik? Nem hiszem. De mégis, hiszem, hogy hosszú távon az ilyen hirtelen jött „celeblét”, nem hozza meg a várva várt sikert. Én a fiamat és az öcséimet is mindig a tanulásra bíztatom, mert ahogy férjem nagyapja mondta mindig: „Amit megtanulsz, az a tiéd, és azt el nem vehetik tőled!”.

Férjem átállt a sötét oldalra

Azaz vett, illetve kapott egy Iphone-t. Az öcséim már évek óta nyaggatnak, hogy ez a világ legjobb telefonja, és, amink van az nulla, de eddig kitartottunk MINDKETTEN. És most, a férjem, szülinapjára, a dögledező telefonját lecserélendő, egy Iphone-t kért. Kapkodtam a levegőket, nem hittem a fülemnek. Becsapva éreztem magam, hisz folyton együtt cikiztük ezt az alma-csodát.
Hát, hatalmas gúnyolások közepette megvételeztem neki, a ki sem mondom mit. Elragadtatott volt és önelégült. Nyomkodta egy komplett hétig, majd diadalittasan megszületett az ítélet: Alma király, alma marad. Úgyhogy a Converse után szabadon: Iphone forever.
Titokban, ha sikerült ellopnom tőle, akkor azért végigböngésztem a készüléket, és sajnos, bár zárt szájjal, összeszorított fogakkal préselem ki magamból, de jó a telefon. Komolyan, extra ötletes, hiper szép a design, és remekül lehet rajta internetezni.
Jaj, ezt nehogy elolvassák az öcséim, mert ezt fogom az elkövetkezendő években hallgatni.
Úgyhogy kezdem beadni a derekam. De én csak akkor cserélem le a mostani fapados Nokiámat, ha kijön az Iphone 4 fehérben, mert az már elég csajos, és talán a színe feledteti velem otrombára sikerült méreteit.

Heti ínyencség: Difer-teszt éhgyomorra

Ez a hetünk a Difer-teszt körüli hercehurcával telik. Az első és legfontosabb tényező, hogy azoknak a gyerekeknek, akik írják a tesztet, azoknak fél 8-ra be kell érniük. Ergó: ma hajnalban keltünk. És mikor aludjon legmélyebben az én fiam, ha nem ma reggel? Természetesen alig bírtuk kibányászni az ágyból, pedig minden reggel a kakasokkal kel. De ma, persze, hogy nem így volt. Az egy dolog, hogy alig bírtam magamat összevakarni, reggel 6-kor, még a fiunkat is negyed órát kellett keltegetni. Reggel neki, nekem kávé, majd öltözés, indulás. Aki nem reggelizik otthon, az nem tudom, hol teszi ezt meg, mert az oviban már nincs rá idő a teszt előtt. Akkor aztán tényleg Difer-teszt lesz éhgyomorra!
Én persze mondtam neki, hogy ma Difer-teszt van, ezért kell időben elindulni, és némi aggodalmat szűrtem le a hangjából. Azt mondta fél, hogy nem sikerül neki. Töprengtem, hogy talán jobb lett volna, ha nem mondom meg neki, de akkor ád egy: hazudok, ád kettő: csak akkor szembesül vele, mikor jön érte az óvonéni. Mivel megmondtam neki, ezért elkezdtünk róla beszélgetni. Én nem győztem hangsúlyozni, hogy ezen nem múlik semmi. Erre ő: de akkor minek kell csinálni? És tényleg, minek kell csinálni? Persze, hogy számít. Nyilván minden szülőnek számít, hogy mit hall a gyerekéről, miben ügyes, miben kevésbé ügyes, mihez van erőssége.
Még az eredmények nélkül, nem tudom, mekkora jelentőséget tulajdonítsak az ítéletnek, amit kapunk, meg nyilván nem ezen múlik az élete, de én akkor is tökre izgultam az én drága kicsikémért. Majd, ha lesz eredmény azt is megírom, és megígérem, hogy őszintén, az igazat fogom írni.

Converse forever, avagy megoldás a szűk gatyára

Ez egy eléggé csajos bejegyzés lesz, "akinek nem Converse ne vegye magára", de aki küzd hasonló problémával, az vegye a Converse-t!
Évek óta szemezek a Converse cipőkkel. Hogy miért nem vettem, nem tudom. Szenvedtem. Mindig azt éreztem, hogy oltári nagy benne a 40-es lábam. Idén, viszont a sikeres fogyásomnak köszönhetően, vételeztem szűk szárú farmert, amit balerina cipővel viseltem. Igen ám, de a rossz idő beköszöntével sutba kellett vágni a balerina cipőt, vagy legalább a gardróbba elcsomagolni. Tehát, felmerült a probléma, hogy mit vegyek fel a szűk szárú farmerhoz. Akinek van szűk gatyája, az ismeri a problémát. Mivel elég sok centivel áldott meg az ég, ezért korlátozottak a lehetőségeim, ergó: magas sarkú cipő kilőve. Mivel más lányokon, nőkön, olyan jól mutatott a Converse, gondoltam teszek egy tízezredik próbát. Felpróbáltam, és láss csodát, megvettem. RÓZSASZÍNT! Mert, ugye ez fontos szempont.És még egy fontos szempont: 39-es méretben. Én nem tudom, hogyan, de jó rám! Ez is egy óriási plusz pont, ennek a cipőnek. Kb. 2 hét volt, mire megszoktam, mert az életben cipő, így fel nem törte a lábam, mint ez a csoda darab, de bejáratódott. Pedig volt egy pont, mikor nagyon aggódtam, és konkrétan csillagokat láttam a fájdalomtól, ha belebújtam, de nem adtam fel. Bátran viseltem. És azóta is abban járok, sőt már kinéztem a következőt.
Tegnap beszéltem N.-el telefonon, és ecsetelte, hogy cipőt kéne vennie, mert nincs mit felvennie a szűk gatyához. Na, jah! Itt jön a Converse! Mondtam neki, hogy ezt az utat én már végig jártam, és a Converse lesz a megoldás, a problémára. Lehet, hogy elmegyek valami reklámarcnak a Converse-hez, mert annyira szórom az igét. De, ha azt nem is, azt azért leírom bátran: Converse forever!

Kirándulás 3 FIÚVAL

Mára beigazolódni látszik azon tegnapi állításunk, hogy használjuk ki az utolsó szép őszi napokat. A hétvégi jó időben felkerekedtünk és kirándulni mentünk barátainkkal és az ő bájos csemetéikkel. Így összesen 3 kiskorú FIÚ volt a társaságban. Gondoltuk kipihenjük magunkat a fárasztó hét után. Micsoda felüdülés lesz sétálni a természetben, meg valahol jót kajálni, anélkül, hogy a kaját meg kéne főzni, majd utána elmosogatni a fennmaradó csetrest. Szóval rákészültem egy relax napra, főleg, hogy mindkét apuka velünk lesz, így mi anyukák nyugodtan bóklászhatunk a magunk tempójában, mert van, ki kergesse a gyerekeket.
Hú, mekkorát tévedtem. Az én amúgy viszonylag kezelhető fiam, átváltozott ördöggé, és 3-an egész nap úgy pörögtek, hogy lényegében egy levegővételnyi időre sem álltak meg. Ebbe beletartozik: az elrohan eszetlenül, az elkóvályog szó nélkül, a felmászik, majd hatalmasat esik, egyszóval minden, amit egy anyuka a rémálmaiban el tud képzelni.
A „nyugodt” ebéd folyamán, levertek, kiborítottak, veszekedtek, leestek, WC-re jártak, eltűntek és hasonló gaztetteket követtek el. A pincérek szerintem pezsgővel ünnepeltek, amint kitettük a lábunkat az étteremből.
Este 6-kor beszíjaztuk őket a gyerekülésbe, ezen a ponton én nagyon megkönnyebbültem, majd berogytam a kocsiba, és 17-szer fáradtabbnak éreztem magam, mint mikor elindultunk. A 3 ördög édesdeden elaludt a kocsiban, mi pedig konstatáltuk, hogy rémesen elfáradtunk. Tehát pihenni nem gyerekkel kell menni. Ezt eddig is tudtuk, de 3 fiú az tényleg kemény! (Tisztelet minden anyukának, akinek 3 fia van és még épelméjű.)
Este 8-kor a férjemmel együtt már aludtunk, szerintem hamarabb, mint a porontyunk.

Adósságok törlesztése: rétes, bableves

Két komoly adósságom volt a férjem felé, nevezetesen a bableves és a rétes elkészítése. Biztos számos családban vannak hasonló anekdoták, amelyek arról szólnak, hogy a házaspár egyik tagja megígér a másiknak valamit és nem tartja be, nem csinálja meg, nem vásárolja meg az évek folyamán. Mi kis történetünk a bablevesről és a rétesről szól… 10 éve ezt hallgatom. Mikor csinálsz bablevest? Mikor csinálsz rétest? Erre minduntalan az volt a válaszom, hogy: Egyszer! Ugyanis anyósom, a magyaros kajákban verhetetlen és havi egyszer biztos csinál bablevest, közétkeztetési mennyiségben, ergó: hozzánk is jut belőle. Így nem voltam rákényszerülve ezen kaják elkészítésére. De most, eljött az igazság pillanata…!
A héten, amikor megint meghallottam az unásig ismételgetett kérdést, hogy mikor lesz bableves, immáron bepipultam, és közöltem, hogy szombaton. Majd nagy vagányan hozzátettem, hogy: „és rétes lesz utána”. Férjem arcán egy cinikus, önelégült mosoly suhant át, nyugtázva, hogy végre elérte, amit akart. Bevásároltuk a hozzávalókat, és szombat reggel békésen kávézgatok, gondolván, hogy csípőből kirázom ezeket a kajákat; hát nem ráztam… Talán nem kellett volna egy napra bevállalnom a bablevest füstölt hússal, meg a mákos és almás rétest. Komolyan 3 órán át pörögtem a konyhában, ami egyébként megszokott nálam, na de nem ebben az iramban. Úgy éreztem magam, mint egy maratoni gyorsfutó. És a tetejére, a rétestésztához segítségül hívtam a modern háziasszonyok előre elkészített boltban kapható réteslapját, így ezzel még egy kicsit csaltam is.
Összegzésül: a bableves jó lett, de nem kifogástalan, van még mit javítani rajta, a rétest pedig komolyan megcsinálom EGYSZER magam által készített tésztából, ugyanis a töltelékek isteniek lettek, de ez a mirelit tészta-csoda, hát finoman szólva sem tökéletes.

Ajándék ötletek - Ötletes ajándékok

Tudom, tudom, hogy még odébb van, de én már, azért agyalok a család gyerektagjainak karácsonyi ajándékán. Évről évre egyre nehezebb nekünk szülőknek kiválasztani a megfelelő játékot. Az egy dolog, hogy játéktól roskadoznak a játékboltok polcai, na de jó játékok? Hát? Ezt már azért alaposan megkérdőjelezném. Gyakran, egyre gyakrabban, nem tudok, mit választani a fiamnak. És ez engem aggodalommal tölt el, hisz még csak 5 éves, mi lesz, ha 8 éves lesz, akkor mit fogok neki venni? Most még legutolsó mentsvárnak itt a Lego, ami legalább kreatív, bár könnyen szétesik, és drága, de legalább értelmes. Én, minden évben becsempészek azért az ajándékok sorába, egy társasjátékot is, mondván, hogy az eszét is használja, ha már van neki. De idén ez is Lego lesz. Hisz a Lego is remek társasokat adott ki, idén. Oké, persze, könyv is lesz a fa alatt, hisz nem győzök elég könyvet vásárolni a csemetémnek. De ezt a szűk keresztmetszetű költségvetést összeadva már 40000 Ft-nál tartok és kvázi nincs semmi a fa alatt. És közben azt is próbálom neki tanítani, hogy nem csak az ajándék miatt várjuk a karácsonyt, hanem mert szeretjük egymást, jó együtt lenni, jó dolog finomakat enni, etc… De, könyörgöm, hát csak gyerekből van ez a szerencsétlen! 5 évesen magam sem a szeretet miatt vártam a karácsonyt… És persze ilyenkor nagyon jó nevelési eszköz az, hogy selejtezzük ki a játékokat és adjuk oda a szegényebbeknek. És tényleg, hány szegény gyerek van ma szerte a világon, akinek tényleg csak a szeretetről szól a karácsony, vagy talán még arról sem. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy de jó dolga van az én fiamnak…
Megint csak azt tudom leírni, hogy nagyon nehéz ma szülőnek lenni, mértéket tartani, erkölcsi útmutatást adni a gyereknek és közben azért kényeztetni is őket, hisz gyerekek, a mi kis szemünk fényei. Hát persze, hogy szeretném, hogy boldog legyen a karácsonyfa alatt, és örüljön az ajándékainak. Na, ezeket adja össze valaki… Boldog is legyen vele a gyerek, hasznos is legyen az ajándék, fejlesszen is, és lehetőleg ne a csillagos eget kelljen cserébe odaadni a pénztárnál. Nem sok ez egy kicsit…?

Parlamenti kitérő...

Tegnap az ovival a Parlamentben jártunk. Szerintem ez egy remek ötlet, hisz nem gyakran visszük csemetéinket a Parlamentbe. Mivel jómagam sem voltam még, harsányan jelentkeztem kísérőnek, hogy segíthessek az oviscsoport terelgetésében. Gondoltam a fiamnak is nagyobb élmény, ha én is ott vagyok, mert akkor utána meg tudjuk beszélni a látottakat. Hihetetlen gyerekbarát idegenvezetőnk volt, akit az óvodavezető szervezett be, és mint kiderült teljesen független volt a parlamenti idegenvezetőktől. Nagyon színvonalas volt, amiket mondott, nagyon gyerek-nyelven tudott kommunikálni, és hihetetlen kedves volt. Na, ezt már nem mondhatom el a parlamentben dolgozó őrökről és rendőrökről. Biztos hivatalból kell ilyen ridegnek lenniük, de azért ezek a gyerekek csak 5-6 évesek, lehetne velük egy kicsit kedvesebben is beszélni. Mindegy ezen nem akadok fel, mert összességében nagyon élvezték a gyerekek, látták a koronát, a jogart, láttak koronaőröket, úgyhogy egyszóval számukra lélegzetelállító volt a délelőtt. Nekem is tetszett, és örülök, hogy láttam a Parlamentünket is végre.
Mire az oviba visszaértünk én fáradtabb voltam, mint a gyerekek. Minden tiszteletem az óvónőké, amiért ilyen fáradhatatlanul és lelkesen helyt állnak az oviban. Én személy szerint egy délelőtt után, zúgó fejjel jöttem haza, mert 30 gyerek csivitelése, az elképesztően lefárasztja az ember lányát. De ez nem számít, mert a lényeg, hogy tényleg nagyon jó kis program volt ez gyereknek, felnőttnek egyaránt.

Culinaris

Egyszerűen rajongok ezért a boltért, mert szinte minden megtalálható itt, ami szem-szájnak ingere. Ez az a bolt, ahol, mi, étel, édesség és különlegesség-függők igazán jól érezhetjük magunkat. És a tetejére, még olyan termékek is vannak, amiket csak külföldön tud beszerezni az ember. Mivel, útba esik az oviba jövet-menet, gyakran térek be a Culinarisba.
Nem is tudom már, hogy tulajdonképpen mit is akartunk venni tegnap, amikor legutóbb betértünk ide, de valószínűleg ez lényegtelen is. A lényeg inkább az, hogy a fiammal voltam, és ő még rajtam is túltesz vásárlásban. Csak nem ő is egy Shopping victime, mint az anyja? Juj, azt nem szeretném, de az tény, hogy imád jókat enni és így adott volt, hogy minden második terméket meg akarja majd venni. Mire mindent összevásároltunk, csak úgy izzott a bankkártyám a pénztárnál. De olyan jó kis vacsorát kerekítettünk az ott megvásárolt guacamole-ból, pármai sonkából, bivalymozzarellából, (nem is részletezem tovább) hogy mind a 10 ujjunkat megnyaltuk utána. Aztán a fiam desszert gyanánt ráugrott a Ben and Jerry’s fagyira (persze chunky munky ízben), amitől aztán nekem facsarodott a fogyókúrás szívem. Másnap reggel aztán én is rárepültem az amerikai nyalánkságra, mondván, hogy reggel még lehet bűnözni.
Jó lesz, ha a fiam elkezdi a sulit, és már nem fog útba esni A BOLT, mert ezt nem lehet bírni anyagilag, ugyanis nincs annyi pénz, ami nekem elég lenne a Culinarisban.

Végre! - cukormentes kávészirup

Én, személy szerint imádom a cukorsziruppal édesített kávékat. Ez idáig rendben is volna, illetve addig volt rendben, amíg el nem kezdtem diétázni. Mert akkor aztán ennek a szenvedélyemnek is megálljt kellett parancsolnom. Maradt a sima, édesítős tejeskávé.
De, legnagyobb örömömre és megdöbbenésemre, a minap a Costa caféban jártam és láttam, hogy van cukormentes cukorszirup. (Na, ez így most elég viccesen hangzott. Ki hallott már cukormentes cukorszirupról?) A továbbiakban kávéízesítőként fogom nevezni. Szóval 3 féle ízben létezik: vanília, mogyoró és karamell. A hozzám hasonló diétázó csodabogarak, az egészségmániások, vagy a cukorbetegek biztos értékelni fogják ezen felfedezésemet. Azóta oda járok ezért a kalóriamentes, nem hizlaló kávécsodáért. Egyébként is kedveltem a Costát, de most még inkább elköteleztem magam, az irányába. Gyorsan rá is kerestem a neten erre a szirupra, a híres Monin cég gyártja, és a hazai importőrnél rendeltem is belőle. Jó, ha van itthon is alapon.
Szép lassan, hozzánk is bekúszik minden ami sugar free, és tényleg lemondás nélkül lehet diétázni, illetve karbantartani a súlyunkat. Ez jó. Mert, enni jó, jókat enni is jó, de sajnos egy bizonyos kor felett muszáj egy nőnek odafigyelnie az alamuszin felkúszó plusz kilókra. Tehát, irány a Costa, egy jó kis cukormentes mogyorós ízű tejeskávéért…

Villa Bagatelle

Barátnőm a minap elcsábított erre a kis parányi boldogság szigetre. Legalább is én azt a délelőttöt így éltem meg. Sütkéreztünk az októberi napsütésben, finom kávét szürcsölgetve, és isteni croissant ropogtatva. (Itt kicsit ferdítettem, a rímelős mondat kedvéért, mert ő quiche-t evett, de ez a lényeg szempontjából mindegy). A hely tömör gyönyör. Nem is tudom megfogni a hangulatát, mert sok minden jutott róla egyszerre az eszembe. Kicsit osztrák, kicsit francia, kicsit angol. Kicsit minden, de elképesztően kellemes egyvelege ez, a világ különböző tájainak hangulatából. Alul egy pékség található, fölötte egy kávézó, a fölött pedig egy „home bolt”. De a boltba sajnos nem jutottunk el, mert addigra elfecsegtük a rendelkezésünkre álló időt. De, ha legközelebb megyek, akkor ott kezdek, az tuti.
Tényleg szuper kis reggeliző hely, kávézó, amelyben nagyon barátságos a kiszolgálás, kellemes a hangulat és nagyon barátiak az árak. És az is jó, hogy mindez Budán van, mert így közel is van hozzánk. Ja, és, ami nagyon fontos, hogy van egy saját parkolója, bár nem sok hellyel, de, ha időben érkezik az ember, akkor biztos befér. Ez nekem mindig fontos szempont, mert kifejezetten utálok fizetni a parkolásért, elvi okokból, de ezt az okfejtést, majd máskor írom le.

Törött szemüveg

Fiam szemüveges. Most 5 és fél éves, és 3 és fél éve hord szemüveget. Ez idáig rendben is van. A mostani szemüvegét januárban csináltattuk. A múlt héten letört a szára, elvittem hát a legközelebbi Vision Express-be, ahol kételyekkel ugyan, de elvállalták, hogy megcsináljál. Nem sikerült megcsinálni.
Jó, akkor csináltatunk újat, mondtam én, nagy felhanggal. A probléma csak az, hogy ahová szemészetre járunk ott, 3-4 hónappal előre kell időpontot kérni. Mivel erre nem volt 3-4 hónapom, gondoltam, hogy a V. E.-ben bemérik a gyerek szemét. (Ezt azért gondoltam ki, mert a fiamnak szemtengely ferdülése van, ami köztudottan nem változik. Ergó 4. éve ugyanazt a lencsét kapja minden alkalommal. Ja, és a történet szempontjából fontos lesz, hogy ortometrista vizsgálja az állami szemészeten.) Mondom a nőnek a boltban, hogy szeretnénk akkor új szemüveget, mérjék be a gyerek szemét, tuti, ami tuti. Azt nem lehet. Mutatom neki visszamenőleg az összes leletét, amin csontra ugyanolyan a gyerek szeme, de nem, nem lehet, mondja ő. Kérdem, miért? Mert itt ortometrista vizsgálja, nem pedig szemész, mondja ő. Erre én, hogy a Madarászban is ortometrista vizsgálja, mert a doktornő csak akkor nézi meg a gyereket, ha változást lát az ortometrista. Az nem létezik, mondja, és nem vizsgálja meg.
Jó, elviszem a gyereket a Madarászba, nem gond, csak az egyik helyen vizsgálhat ortometrista, attól nem lesz a fiamnak baja, a másikon meg nem? Ez nekem elég furcsa. Elmentünk egy valódi látszerészhez, aki megcsinálta 3500 Ft-ért a gyerek szemüvegét, így hála neki, már van időnk kivárni a decemberi szemvizsgálat időpontját. (Mert egy olyan szemét anya vagyok, hogy nem akarom, hogy a gyerek 3 hónapig szemüveg nélkül rohangáljon. Ezt csak azért írom, mert a V. E.-ben kb. így nézett rám a nő, hogy velük akarom megvizsgáltatni a gyerekem szemét. Pedig én csak egy szemüveget akartam neki, hogy lásson, addig is, amíg elmegyünk a Madarászba.)

Vendékek jönnek...

Aminek csak ezért van jelentősége, mert készülni kell valami kis harapnivalóval. Mivel délután jönnek, uzsonnára gondoltam. Csakhogy mivel tegnap nem volt időm elmenni edzeni, ma akartam ezt bepótolni. A vendégek 3-ra jönnek, nekem fél 11-től 12-ig edzés, előtte utána utazás, reggel piacra kéne menni, közben ebédet kreálni és megsütni az uzsonnára valót. Hú, ma reggel gondoltam egyet és az ebédkészítés feladatát, rálőcsöltem a férjemre. (A piacra amúgy is mindig ő jár, így az eleve ki volt pipálva.) Amíg megjárta a piacot, addig összedobtam azt az izraeli túrótortát, amit mi nagyon kedvelünk, így mire a piacot megjárta, a süti már bent sütkérezett a jó meleg sütőben. Hosszasan és részletesen elmagyaráztam a rántás készítés csínyát-binyát, a férjemnek, majd eltűntem edzeni. Mire hazaértem, olyan töltött paprikát rittyentett, hogy életemben ilyen jót nem ettem, ebből a fajta ételből. Pedig az enyém sem rossz, de ennek a palinak egyszer kell elmagyarázni, aztán nagyon durván lepipál. Úgy érzem, hogy ebben az esetben igaz a mondás, hogy tanítvány túlszárnyalta a mesterét. Tuti, hogy mostantól ezt a kaját, csak is ő fogja készíteni, mert ha valami ilyen jól megy, akkor azt a tehetséget ki kell aknázni. Tehát, megettem a töltött paprikát, és nekifogok a virslis hasénak, ami az öcséim körében örvend nagy közszeretetnek. Tehát végül is abszolváltunk mindent: piacon voltak, ebédet főztek, edzeni voltam, uzsonnát megcsináltam, jöhetnek a vendégek... Egységben az erő, tartja egy másik mondás, be lehet a férfiakat is engedni a konyhába, csak győzzük utána helyreállítani. De ma ez is tökéletes volt, olyan szép rendet rakott a férjem maga után a konyhában, hogy teljesen le voltam nyűgözve.

20 % -os Glamour kedvezmény... Hahaha

Nyakamba vettem a várost, lévén Glamour-nap van, tehát sok üzletben van 20% kedvezmény. Persze, ahogy én azt elképzelem... Első utam egy drogériába vezetett: Lego, Playmobil, háztartási cikkek. Szomorúan konstatáltam, hogy amilyen árakat a katalógusban olvastam, az csak akciós volt, mára visszacsúsztak az eredeti árak, így már nem éri meg a 20%. Ezen a ponton még nem csüggedtem. Elmentem egy fehérnemű boltba, amit már két nappal korábban lecsekkoltam, mondván tuti, ami tuti. Kikérdeztem az eladót a kedvezmény feltételeiről, azoknak a termékeknek az árát is megtudakoltam, amelyek érdekeltek, és így tök nyugodtan mentem ma vissza. Boldogan, hogy 20% kedvezménnyel kapom meg a szajrét. Aha, a kedvezmény nem vonható össze, (ezt kérdeztem meg tegnapelőtt, amire hatalmas mosolygós persze volt a válasz) sorry. Hát nem sorry, nem korrekt eljárás, úgyhogy vásárlás nélkül kifordultam a boltból. Eltúráztam a következő helyre, arclemosót venni. Drága üzlet, jó Glamour-kuponnal. Mutatom a kupont, meg a kiválasztott terméket, és adom a bankkártyám. Ja, elnézést kérnek, de Glamour-kuponnal csak készpénzzel lehet fizetni. Na ezen a ponton, eldurrant az agyam. Mert értem én, hogy a kártyás fizetésnél pénzt vonnak le tőlük, és már a Glamour kuponnal így is veszít, na de, ne már... Egy ilyen drága boltban, ahol 60.000 Ft-os krémek ücsörögnek a polcon, nem lehet kártyával fizetni, mert az 300 Ft veszteség? Akkor minek adnak Glamour kupont a boltjukba, ha ennyire kisstílűek. Egy bolt volt, ahol minden zökkenőmentesen és korrektül ment, de azt nem körvonalazhatom, mert a férjem karácsonyi ajándékát vettem meg ott, és nem akarom, hogy megtudja.
Konklúzió: hiába vártuk a nagy Glamour vásárlási lázat, mert vicc az egész. Bár a beígért láz megvan, mert tuti 200 lett a vérnyomásom, de a vásárlás, azért csak szolid volt...

És lőn kanapénk...

Megérkezett a várva várt kanapénk. Tudniillik, még augusztusban megrendeltünk egy nagyon kis szemrevaló darabot egy hozzá illő dohányzóasztallal. Mivel a kerületünkben szeptember elején volt lomtalanítás, ezért már akkor kidobtuk a régieket, mondván, nehogy a nyakunkon maradjanak. Na, de nem gondoltuk volna, akkor még, hogy a bútorcég napra pontosan betartja a beígért 6 hetes szállítást. Hú, 4 komplett hétig voltunk nappali nélkül. Ez, így leírva nem akkora dráma, de amikor hétvégén az ember vagy a konyhaasztalnál ül derékszögben, vagy a hálóban fekszik, akkor már elég dráma. Főleg, hogy egy 5 éves gyereket nem fektethetek a nap 24 órájában az ágyban. Szóval nem volt egy leányálom, de ma megjött, és én ráhuppantam és azóta kirobbanthatatlan vagyok a sarokkanapé legkényelmesebb pontjáról, a sarokból! Tehát a mai program: fekvés az új kanapén. Hogy akkor ez az állapot miben is különbözik attól, amikor még nem volt itt és a hálóban feküdtünk, azt nem tudom. Lehet, jó pénzért eladom a kanapét... Á, csak vicc volt. Na megyek, hentergek tovább a szép új kanapénkon.

otthonszülés

Reggel a Class Fm-et hallgatva, az otthonszülés volt a téma. Nekem erről nagyon határozott és megingathatatlan véleményem van. Engem, konkrétan felháborít ez az egész intézmény amit otthonszülésnek nevezünk. Ugyanis ebben az esetben nincs aki a gyerek jogait és életét figyelembe venné. Hisz ki kérdezi meg azt a gyereket, hogy akar-e nem steril és nem biztonságos körülmények között megszületni. És ezt pusztán miért teszik az anyák? Hogy a saját szülésük szép és háborítatlan legyen. A szülés nem a romantikázásról szól, hanem egy emberi élet világra jöveteléről. Mivel, ma a kórházban biztosítva vannak a feltételek, hogy egy gyerek egészségesen jöhessen világra, nem tudom, hogy miért kell visszamenni az időben és követni az otthon, párnák közt való szülést. Minden a világon előre, a fejlődés útján halad, akkor mi nők, miért gondoljuk, hogy ebben a dologban a régi elavult dolgoknak kéne reneszánszát élni. Persze régen a nők kórház nélkül, ha kellett a kukorica földön szülték meg gyerekeiket, csak nézzük meg, hogy akkor 100 születésre, hány halott baba jutott. Most ez az arány sokkal kevesebb, mert steril, biztonságos, felügyelt helyzetben szülhetünk a kórházban. És megint csak hangsúlyoznám, hogy a szülés szerintem nem a nők jó érzéséről szól, hanem a baba egészségéről. Ma már annyi alternatív szülőszoba van, miért kell gyerekek életét kockáztatni ész nélkül? Ráadásul az a gyerek a saját gyereke annak a nőnek, aki kockáztatja a babája életét, az otthonszülés kedvéért.
Hú, nagyon felháborít a téma, és mindig indulatokat vált ki belőlem. Természetesen, ha valaki másként gondolja, ám legyen, de én, mint felelős anya, maximálisan ellenzem, a jelenlegi formájában az otthonszülést. (Azt is tudom, hogy Hollandiában ez remekül működik, csak a nagy különbség abban áll, hogy ott 1 percen belül ott van egy full felszerelt rohamkocsi, ha baj van. Nálunk a rohamkocsik is elavultak, és a csecsemőmentőből is kevés van, akkor miről beszélünk?)

Fiam nagycsoportos

Az ovi nagy dérrel-dúrral elkezdődött. Fiam javában hallgatja tőlem, hogy ez már nagycsoport, jövőre meg irány az iskola. Szerintem tuti, hogy mindez már a fülén jön ki, és ezt maga is megerősíti, hisz nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy elmondja, nem akar suliba menni. Remek. Már iskolakezdés előtt elértem, hogy utálja az egészet. De vajon tényleg már 6 éves korukban eldől a sorsuk? Ha gyenge iskolába kerül, akkor végérvényesen lemarad? Hú, de nehéz ez. Trenírozzuk gyerekeinket, avagy sem?
Amikor mi voltunk ennyi idősek, akkor anyám „kiválasztotta” (nem mondanám, hogy túl nagy műgonddal), a hozzánk legközelebb eső általános iskolát. Jó volt, nem volt jó, az volt. Kész. Nem volt ekkora harc a jó helyekért a sulikba, mert viszonylag egyelőek voltak a helyek és a gyerekek is. De ma óriási a szórás, nagyon sok az okos, jó képességű gyerek és nagyon sok a szülő által agyontrenírozott gyerek is. Már oviban nyelvet oktatunk, meg számítástechnikát. Minek? Te jó ég, miért hozunk mindent ennyire előre? Oviban nem csak játszani kéne?
De, ha meg az enyém csak játszik, akkor hamar elhúznak mellette a többiek. És mi lesz akkor a jó gimivel és a jó egyetemmel?
Hú, de előre szaladtam. Idén nagycsoportos, élvezi a játékot és a szabadságot, jövőre meg indul az iskola, és vele együtt a kötelességek…

Fegyelem - figyelem - úszás

Ugye azt már sokszor megírtam, hogy a fiam jár úszni. A minap az úszáson, kifakadt az edző, hogy nem lehet haladni a gyerekekkel, mert fegyelmezetlenek 6-7 évesen, nem képesek vigyázzban állni, ha azt kell, nem fogadnak szót, visszabeszélnek, és nem koncentrálnak. (Kivéve a mi fiunkat – őt konkrétan névvel kiemelte, mint követendő példát) Dagadt a mellem a büszkeségtől, gondolom ezt mondanom sem kell. De viszont azt nem értem, hogy 6-7 évesen miért kell még egy edzőnek a szófogadással foglalkoznia, az úszás-oktatás helyett. Ez szerintem elég kellemetlen tud lenni, mert a szülők várják az úszás – sikereket, miközben a nevelési alapoknál kell elkezdeni a velük való foglalkozást. Én (szakmám szerint pedagógus) tökéletesen megértem, hogy ez így nincs rendjén, mert így tényleg elvész a lényeg.
Talán a családokban túl sok a liberalizmus, és kevés a szigorúság. Pedig a szigorúság már a mi gyerekkorunkban is működött. És nem volt tanárverés, meg szemtelenkedés. Én szerintem túl sok joguk van a mai gyerekeknek, de annál kevesebb kötelességük. Én személy szerint ezért is tartom fontosnak az úszást, mert mindent megkap a gyerekünk (érzelmileg, figyelmileg, anyagilag egyaránt), de ezért neki is kell tennie valamit. Most 5 évesen az úszást tudja ezért tenni. És a kiváltságok, csak akkor járnak, ha a kötelességek is teljesítve vannak. Mert a nagy világban sem lesz ez másként, ha felnő, ha teljesít, kifizetik, ha nem teljesít, kirúgják. Ez ilyen egyszerű! Dehogy egyszerű, az egész gyerek-nevelés iszonyú bonyolult, én is csak próbálok okoskodni, aztán reménykedem, hogy elég volt, amit tettem és adtam a fiamnak útravalóul…

Szívrablók, avagy a csodás Monaco

Drága, egyetlen és megismételhetetlen férjem, egyik este elvitt moziba. A filmet meglepetésből, ő választotta. Mivel jól ismer, így nem volt nehéz dolga. Egy francia filmet választott, amely Monacoban játszódott. Mivel imádom Monacot, természetesen nagyon tetszett. A film vicces, egy elcsépelt amerikai szerelmi történet európai köntösbe csomagolva, ami ettől kissé szokatlan, így érdekes is egyben. Tényleg jól szórakoztunk rajta. A lényeg, amiről írni akartam, nem is ez, hanem inkább, a női butaság. A filmben egy férfi el akar csábítani egy nőt, és erre mindenféle vicces taktikát bevet. De olyan egyszerű és együgyű taktikák voltak ezek, amiken sírva nevettem a moziban, és nem hittem el, hogy a nő tényleg "bekapja a horgot". Nem tudtam eldönteni, hogy mi nők tényleg ennyire kiszámíthatóak vagyunk, vagy csak annak láttatjuk magunkat. De, ha egy film így állít be minket, akkor talán mi kommunikálunk rosszul, vagy tényleg csak a házasság mozgat minket? Tényleg minden nőnek az az egyetlen vágya, hogy idővel férjhez menjen? És az ehhez vezető utat, a férfiak mind tudják. Komolyan egy, és ugyanazon forgatókönyv szerint működünk, mi nők? Mindenkire ugyanazok a dolgok hatnak, és mindannyian ugyanazoktól a dolgoktól és ajándékoktól ájulunk bele a férfi karjaiba? Valószínűleg, igen. De, akkor mitől vagyunk mégis különböző egyéniségek? Mitől jó nő egy nő, és mitől rossz nő egy nő? Mitől válik egy nő potenciálisan elcsábítható feleség-jelöltté? Mi az, ami egy nőben megmozgatja egy férfi fantáziáját, ha ennyire egyformák vagyunk?
Nem tudom, ki tudja ezekre a kérdésekre a válaszokat, vagy, hogy tudja-e valaki egyáltalán, de azért érdemes rajtuk elgondolkodni...

Meghackelt honlap

Van egy weboldalam, amit valaki meghackelt. Vagyis tönkretette. Ellamentáltam magamban azon, hogy vajon kinek fáj, hogy valaki saját szórakoztatására csinál valamit gratis, és azt felteszi a netre, hogy mindenki számára elérhető legyen. Ez történetesen egy gyerekeknek szóló oldal. De más munkáját, miért teszik emberek tönkre? Úgy látom, a gazdasági világválság hozadéka, vagy tán kiváltó oka egy morális válság.
Nem baj, nem csüggedek, az oldalt helyreállítom, és megint régi fényében fog pompázni.

A Bock-bisztróban jártunk

Hites férjemmel, immáron hetedik éve hajtjuk együtt az élet szekerét. (hú, de szépen hangzott ez, még a végén előjön belőlem a költő…) Na már most, minden házassági évfordulónkon elmegyünk valami klassz helyre vacsizni. Imádunk jókat enni. Most ugyan ez kicsit körülményes volt, mert nyáron nagy diétába kezdtünk (erről majd máskor), de azért idén is neki indultunk ünnepelni. Férjem, mivel egy újságban olvasott a Bock bisztró séfjéről, ezért úti célul ezt a helyet választotta. Komolyan az a hely valami fantasztikus. Mivel nagy Párizs rajongó vagyok, már maga a miliő is elvarázsolt. Hihetetlen franciás hangulat, a személyzet végtelenül udvarias, a kiszolgálás világszínvonalú. Végre egy hely, ahol a szolgáltató ipar működik, és valóban kiszolgálják a kedves vendégeket. Ez számomra szívmelengető, ugyanis kis hazánkban demokrácia ide-vagy oda, a szolgáltató ipar még gyerekcipőben jár. De visszatérve a kajára. Miután sutba dobtam az adott estére a fogyókúrámat, berendeltem előételt, főételt és még desszertet is!!! Az előétel frenetikus volt. Királyrák volt, de nem holmi vézna mirelit, hanem szaftosan omlós dundi falatkák. Mindez nyakon volt öntve chilis fűszerolajjal, és friss baguettet adtak hozzá. Elképesztő volt. (hú, de éhes lettem, ahogy ismét felidéztem az ízeket)
A főételem hal volt, korrektül elkészítve, de semmi extra nem volt benne. Talán a választásom nem volt ideális, de a férjem főétele, valami csoda volt. Ami az elkészítésében nehézséget tud okozni, az a libamáj, de itt prímán meg volt oldva, mert elképesztően omlós volt.
Hát és számomra, egy hely mindig a desszertnél vizsgázik, ugyanis már-már fanatikusan szeretek sütni, és imádom a jó édességeket. Szóval ez a hely nagyon durván csillagos 5-re vizsgázott nálam. Egy angol krémet választottam, ami egy-egy roppanós rétes lap közé volt betöltve, és erdei gyümölcs öntettel megbolondítva. Mennyei volt.
És mivel mindenkit az árak érdekelnek, egy közép kategóriás hely, mármint árban. Ha valami fontos családi esemény van, akkor mindenképp ajánlom, de egy szimpla hétköznapi vacsora-kiruccanásra valószínűleg árban kicsit magas.

Fogyókúra párban, majd hárman

Idei nyarunk nagy projektje a fogyás volt. Ezt egy nagyon banális történet indította el. Családi banzáj volt nálunk, ahol ugyebár fényképeztünk. Na már most, amikor én megláttam, hogy immáron mekkorára dagadtam, elhatározásra jutottam, le kell fogyjak. Abban a pillanatban el is kezdtem jól bevált Norbi-diétámat. (Szülés után ugyanis ezzel a módszerrel fogytam 25 kilót.) Most csak 10-et kellett, de még reménykedem benne, hogy lemegy 3. Szóval becsületesen megmondom, hogy 73 kilóról indultam. Most, 3 és fél hónap elteltével vagyok, 63. Ez a szám már tetszik. És ami még fontosabb, hogy végre az is tetszik, amit a tükörben látok. És valóban tetszik, nem csak önámítok, hogy jó ez, meg persze de már szültem, meg nekem már úgyis van férjem. Most mindenféle magyarázat nélkül jól érzem magam a bőrömben. Amíg a fiam itthon volt nyári szüneten, addig minden nap lelkesen (néha kevésbé lelkesen) tekertem 20 kilométert a szobabringámon, fiam a férjemmel karöltve jókat derült rajtam, hogy folyt rólam a víz. Már hogyne folyt volna, mikor soha az életemben nem sportoltam semmit. De komolyan. Az egyik orvos avval a szóval jellemezte a fizikai állapotomat, hogy kripli. Na, ezzel az indítással kezdtem neki, a saját magam által összeállított edzésprogramomnak. Minden nap tekertem és szigorúan figyeltem az étrendre. Most már csak heti kétszer járok el edzeni, de ez már marad, a jó közérzet és a szinten tartás végett is.
És, ami az egészben a legjobb volt, hogy a férjem is rávette magát, és ő is fogyott már 12 kilót. Majd egy hónap elteltével N. is csatlakozott a fogyókúrázók népes táborához. És így együtt sokkal könnyebb volt végigcsinálni. Illetve, én még most is csinálom, mert most vérszemet kaptam és még le akarok dobni 3 kilót, hogy becsússzak 60 alá. Szóval, a nyáron fogytunk és most örülünk, mert így sokkal jobb. Tehát, aki fogyni akar, csak rajta, nagy buli és a végén tényleg megvan a jól megérdemelt jutalom…

Stábsüti és az összetört kézi mixer esete Velem

Stábsüti, annyit tesz, hogy férjecském, a filmje végeztével óriás boci szemekkel elém áll, hogy süssek már valami fincsit, mert a forgatás utolsó napján szeretne vinni a kollégáinak. Én kissé vonakodva (csak a hecc kedvéért, mert egyébként köztudottan rajongok a sütésért), beadom a derekam. Namármost, épp fent említett stábsütit gyártottam, amikor is tönkrement a kézi mixerem. Kézi mixer alatt, az elektromos habverőt értem, amivel összekulimájszolom a tésztát. Itt jegyzem meg, hogy írtóra fáj már a fogam egy Kitchen Aid-re, na de majd csak egyszer… És még azt is itt jegyzem meg, hogy évi egy elektromos habverőt elhasználok (elég sokat sütök), tehát már rég megérte volna az a Kitchen Aid (hallasz drága férjecske?). Na tehát, én és stábsüti-tészta kevergőzünk-kavargózunk, mikor is kézi mixerről letörik egy fém rész. Jó, sebaj, úgyis csak az egyik tört le, gyorsan összemixeltem a tésztát, majd kivágtam a kukába az ominózus letört darabot. Majd egy kósza ötlettől vezérelve, megnéztem a megmaradt rész darabjait. És ez volt az én, és a férjem szerencséje, ugyanis konstatáltam, hogy hiányzik belőle egy darab. És az hol is lehetne máshol, mint stábsüti-tésztájában. Könyékig túrtam a tésztába, semmi. Jó, gondoltam, akkor leszűröm, majd szűrés után is semmi. Már-már feladni készültem a kutatást, mondván, hogy biztos máshol esett le az alkatrész, amikor is a tepsibe borított tésztában, mosolygott rám egy műanyag darabka. Hú, de megörültem neki. Milyen szerencse, hogy meglett, mert ha arra valaki ráharap, annak tuti oda egy foga, és oda vele együtt az én süti sütő nimbuszom. De, vészhelyzet elhárítva, a darab megvan, a süti sütkérezik a sütőben, én meg megyek, megnézem a neten a Kitchen Aid-ket…

Családi kényeztetés

Tegnap reggel megsütöttem azt a croissant, amit előtte a Limara pékség honlapján olvastam. Már szombat este begyúrtam, kelesztettem, kinyújtottam, megformáztam, és vasárnap reggel már csak meg kellett sütnöm. Tegnap ugye vasárnap volt, az én férjem dolgozott, de én csodatündér feleség lévén, felkeltem fél 6-kor, hogy drága uram friss meleg croissant vihessen el reggelire. Majd a fiam, 7-kor örült ezeknek a csodás leveles francia kifliknek. És, az egészben a legjobb, hogy még én is ehettem belőle, mert okosan reggelire csináltam, amikor is még a fogyókúrázók is ehetnek ilyen bűnös dolgokat. Friss kávéval, tényleg nagyon jól esett. 15 perc mámor, ebben a kusza 1 hónapban, amíg káosz van a lakásunkban, ugyanis nappalit újítunk. Hú, elég durva nappali nélkül létezni. Nem tudom próbálta-e már valaki, de mi 3 hete nappali nélkül sínylődjük végig a napokat. De erről majd egy másik bejegyzésben írok részletesen. A lényeg, hogy a croissant istenien fenségesen finomra sikerült.

bűnözés

Ma több-ízben vétkeztünk, mind a fogyókúrámmal szemben, mind az egészséges életmóddal szemben. Ugyanis a fiam egész héten azért nyavalygott, hogy lángost akar reggelizni. Ma reggel, gondoltam, ám legyen. Kibattyogtunk a Fény utcai piacra, ahol a lángososnál, már törzsvendégnek számítunk, és ettünk egy sajtos tejfölös lángost. Majd, mivel én személy szerint nagyon kedvelem a Mekit (legalábbis eddig azt hittem), és most már 4 hónapja nem ettem ott semmit, felajánlottam a fiamnak, hogy ebédelhetünk ott, miután megvettük neki a H&M-ben, amire szüksége van. Na nagy kedvvel és korgó gyomorral beálltunk a sorba és megrendeltük a Happy meal menüt meg nekem, valami újfajta szendvicset. Először is egyáltalán nem esett jól. Lehet, hogy elszoktam ezektől a mű kajáktól 4 hónap alatt. Már nem is kívántam annyira mint régen. Ennek nagyon örülök, mert így egyre inkább alábbhagy a lendület, ami régebben behajtott egy-egy ilyen gyorsétterembe. A fiam, meg már egyáltalán nincs is oda értük, pedig mi nem tiltottuk, cirka 3 havonta egyszer elmentünk oda enni, de valahogy spontán leszokott róla. Lehet, hogy végleg marad az egészséges életmód?

Kis tücsök

Jó barátnőm M. már régóta mondogatja, hogy, ha a Balatonon vannak mindig benéznek Szemesre a Kis tücsökbe, mivel isteni a harcsapaprikás túrós csuszával. Ami történetesen az én életem párjának a kedvenc kajája. Nyáron a balatoni nyaraláskor útba ejtettük ezt a helyet. Hát, meg kell, hogy mondjam, isteni volt minden, amit kikértünk. Én, nagy vadas marha imádó hírében állok, így én azt rendeltem, de előtte még kértem egy sültpaprika krémlevest. Mindkettő elképesztő volt. A fiamnak marhapörköltet rendeltünk házi tarhonyával, ami tényleg házi volt, nem amolyan egyforma apró gömböcök gépi futószalagról, hanem kézzel gyúrott formátlan labdacsok, amikre élmény ráharapni, mert a fiam szavaival élve: ruganyos. És tényleg igaza van, ruganyos volt, nagyon házi, nagyon finom. A férjem persze húslevest kért (mi mást?), majd utána a híres harcsapaprikást. Mindkettőtől mámoros mosoly szaladt az arcára. Desszertnek (mert ugye számomra a desszert a lényeg) én madártejet, férjem pedig kávékrémet kért csoki fagyival. Madártej isteni volt (bár azt szerintem nehéz elrontani, hacsak nem csapódik ki a tojássárgája a nagy hőtől.) és ami külön szívmelengető számomra, hogy láttam benne, az apró barna vaníliamagokat úszkálni. Na, de a kávékrém, aminek az alján egy csokimousse szerű krém volt, én életemben olyan finom csokikrémet még nem ettem. Pont jó „cukorfokkal” rendelkezett, minőségi csokiból és elképesztően olvadt szét az ember szájában, mint egy jól behűtött trüffelgolyó.
A hely nagyon kellemes, nem puccos, de mégis kedvesek a pincérek, és az én vesszőparipám, hogy tudják mi a szolgáltatóipar. Az árak is kellemesek, egy vasárnapi családi ebédre tökéletesen megfelelnek, feltéve, hogy épp a Balaton közelében tartózkodunk. Mert Budapestről odamenni ebédelni, a mai benzinárak mellett, már talán nem annyira olcsó.

Cora=Fagyi

Lévén, hogy a fiamnak nincs ovija ma, holnap, elmentünk bevásárolni. Úti célunk a törökbálinti Cora volt. Itt ragadom meg a lehetőséget, hogy megjegyezzem, hogy az ország legfinomabb fagyiját a törökbálinti Corában lehet enni. Ha valaki arra jár, ne mulassza el kipróbálni, mert felejthetetlen fagyi-élményben lesz része. Olaszországot meghazudtolóan finom. Egyébként a hely olasz és eredeti olasz fagyit készítenek, de nem holmi vizes fagyos masszát, hanem felségesen krémesen olvadozós csodát. Nálam az abszolút kedvenc a pisztácia, mert enyhén sós, és elképesztően pisztácia ízű. Fiam mindig variál, hol a kindertojás, hol a vaníliás karika a nyerő nála. Férjem pedig hűséges típus lévén, mindig csokit eszik. Legutóbb egy duplacsokit, megspékelve egy kis narancsos-csokival. Mennyei volt. Fagyi mennyországban éreztük magunkat, miközben ettük. De ettünk már náluk aranygaluska fagyit, karácsonykor forralt bor fagyit, szóval tényleg nagyon extra. Tulajdonképpen a fiamnak ezért nem nyűg a bevásárlás, mert mindig le tudom őt nyugtatni egy hatalmas adag olasz fagyival. És persze nekem is élmény, mert nem minden nap ehet az ember ehhez hasonló fagyi-csodát.

Playstation contra játékkatona

N. is és én is zászlóvivői vagyunk annak az elvnek, miszerint nem szeretnénk alig több mint 5 éves gyerekeinket megfertőzni a számítástechnika remekműveivel. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a számítástechnika egy alantas, elvetendő dolog, csak azt, hogy nem akarjuk, hogy csemetéink idő előtt cyber-gyerekekké váljanak. És bár én a tudatlanság boldog mámorában lengedezve egész idáig tudomást sem vettem a téma komolyságáról, a minap szembesültem vele.
Tényleg abba a korba léptünk volna már 5 éves gyerekeinkkel, hogy attól kell rettegnünk, ha vendégségbe megyünk valahová, akkor a játék katona helyett a játékkonzolt fogja emelgetni?
Lehet, hogy mi bigottok vagyunk, de ebben a témában nem ismerek tréfát. Nem akarom, hogy a gyerekem ezeken nőjön fel. Játsszon helyette szerepjátékot, képzelje magát bele csodás mesehősök szerepébe és leginkább játsszon a barátaival sokat, nagyon sokat.
A mi gyerekeink, annak ellenére, hogy ellenkező neműek, olyan szuperül eljátszanak együtt. Ha kell a fiam a herceg a Csipkerózsikában, ha kell N. lánya a seriff a Toy story-ban. Mindig megtalálják a közös hangot. Gyakran álmélkodva hallgatjuk N.-el kávézgatás közben, hogy a másik szobában milyen remek kis történeteket kanyarintanak a mi 5 éveseink. Szóval, mi kart karba öltve elhatároztuk, hogy addig, míg ők nem könyörögnek érte, nincs számítógép, sem játékkonzol.
Így ugyan néha igencsak megerőltető eltölteni a mindennapok lassú perceit, de legalább nyugodtak vagyunk, hogy a gyerekeink valóban a koruknak megfelelően cseperednek.
Nem akarunk a túlcsöpögős „perfect mum” szerepében tetszelegni, de mindenkinek van egy-két alapelve, amiből juszt sem enged, hát nekünk ez ilyen!

Anyám megjött Brazíliából

Semmi részletet nem tudok, csak a lényeget: rázott a gép. Mármint számomra ez a lényeg, ugyanis, aki ismer engem, az tudja, hogy gyűlölök repülni. Konkrétan félek. Most már 2 éve sikerült megúsznom ezt az utazási formát, de félek, hogy lassan megint fel kell ülnöm a gépmadárra. Pedig én és gépmadár nem vagyunk túl jóban. Én nagyon tisztelem anyám, hogy felült a gépre és utazott 14 órát, de cserébe biztos meg is volt a jutalma, hisz Brazília gyönyörű. Vagyis, biztos az, hisz én még nem voltam. Minden olyan hely tabu számomra, amihez át kell szelni az óceánt. Mert, hogy ugye az óceán fölött ráz legjobban a gép. És az én fejemben, ha ráz, az egyenlő a lezuhanással. Szóval, hívott anyám, hogy hazaért, és első kérdésem az volt, hozzá, hogy rázott-e? És rázott. És nagyon rázott. Ergó, Brazíliába se megyek. Pedig rokonaink révén, könnyedén mehetnénk oda, de ott az a fránya 14 órás repülőút, ami a tetejére éjszaka történik, és ez nekem nehezítő tényező. Hogy miért, nem tudom, de éjjel pláne nem repülök. Ezek a fóbiák borzalmasak, de egyszerűen nem bírom legyűrni, pedig komolyan akarom. De nem megy, nem érzem biztonságban magam. Pedig a fiam nagyon szeretne repülni. Jaj, muszáj lesz felülnöm, pedig nagyon kihagynám. Szóval így állok én a repüléssel. Rosszul, szerintem. Pedig itt volt a nyár, és nekem mindig mehetnékem van, mert imádok utazni, de ezzel a lehetetlen szituációval nehéz. Na majd jövőre… (Minden évben ezt mondom, aztán, amikor eljön az aktuális nyár, folyton kitalálok valamiféle kibúvót, hogy miért is ne menjünk repülővel nyaralni.) A Brazíliai élménybeszámolót majd egy következő bejegyzésben írom meg, mert csak a hétvégén jön át anyu mesélni…

Köszönet Pirikének

Köszi a megjegyzést, jó érzés tudni, hogy nem csak az éterbe írogatok, hanem van aki olvassa. Ígérem, hogy most már megint rendszeresen fogok írni és örülök, ha ezzel szórakoztatok valakit, remélem, hogy idővel, egyre több valakit.
Csók. B.

Itt van az ősz, itt van újra...

Bocsánat, iszonyat el voltam/voltunk tűnve. De ez a nyári vakáció, teljesen lefoglalt. Csak lamentálni szeretnék az időről, mert folyamatos gondban vagyok az évszakokat illetően. Ugyanis fogalmam nincs reggelente, hogy mit vegyek magamra, illetve, hogy mit vetessek fel a fiammal. Hol ősz van, hol nyár, hol pedig a cirkót kapcsolgatom, mert majd meg akarok fagyni. Ugye, másoknak is gondot okoz ez a meglehetősen fura időjárás? Most végül is milyen évszak van? A náthámból kiindulva tán ősz.
Én komolyan 2 hete gyűröm a náthát, és egész egyszerűen nem tudok belőle kivakarózni. Ha valakinek van javaslata, írja meg bátran, mert szedtem én már mindent, de semmi nem segít.
Szóval itt vagyok újra, mint az ősz is, hogy híres költőnkre utaljak. És van egy csomó izgalmas sztorim. Mert rengeteg helyen jártunk a nyáron, sok jó éttermet látogattunk meg és a lakásunkat is újítgatjuk, meg gyereket is nevelek még mindig, úgyhogy indul a BULI...

Eszetlen hőség

Lehet, hogy nem leszek túl népszerű ezen kijelentésemmel, de nem bírom ezt a meleget. Én nem tudom, hogy hová kellett volna születnem, de hogy nem ide, az tuti. Egész egyszerűen minden porcikámmal azt érzem, hogy el fogok olvadni ebben a melegben. Régi mondásomat idézve, miszerint 3 nélkülözhetetlen dolog van az életben: epidurális érzéstelenítés, cumi, légkondi; nem bírok klíma nélkül létezni. Komolyan csak lézengek és szenvedek, és a napi teendőimet is nehezen látom el. Ezt a meleget, tuti csak vízparton lehet elviselni. Itt a városban ez halál.
Na megyek, a gyerekem bokáig érő vizébe belefekszem...

A Liszt Ferenc téren jártunk...

Szombaton, lévén, hogy nem tartózkodott itthon a csemeténk, elmentünk vacsizni, meg csevegni a Liszt Ferenc térre a barátainkkal. Nyár van, szép idő, ilyenkor mindig mehetnéke van az embernek. Nézelődni, bámészkodni, figyelni az embereket.Gondoltuk a Liszt Ferenc tér alkalmas erre. Régen legalábbis alkalmas volt. Volt, ahol jó volt a kaja, és rengeteg ember volt mindenhol. De szombaton, még a kaja sem volt jó, és nagyon kevés ember volt a téren. Nem tudom, minek köszönhető ez a pangás, a foci VB-nek, vagy a válságnak, de lehangolóan kevesen voltak. Végül is mindegy, mert mi jól éreztük magunkat, de tényleg nyomasztó volt az üresség, hisz régen egy szöget sem lehetett leejteni ezen a téren egy nyári szombat estén.
A kaja-ügyre visszatérve, lehet, hogy mi választottunk rosszul éttermet, de a saláta, amit ettünk rettentő ízetlen és fantáziátlan volt. Mintha csak a zöldségeket összevagdicsolták volna, nulla öntettel. A sült kecskesajt viszont finom volt, de azon nem lehet, mit elrontani, szerintem..

Filmkritika

Megnéztem tegnap este, immáron másodszorra az Eclipse-et. FÚÚÚÚ. Nem is tudom, mit mondjak. Alapvetően jó, hisz egy Twilight adaptáció nem tud rossz lenni, de azért vannak benne meghökkentő részletek. A smink elég gyatra volt, szegény Edwardunk gyakran hasonlított inkább egy hullára, mintsem egy vámpírra. A parókák szintén csapnivalóak voltak, külön életet éltek a színészektől, és igazán műre sikerültek. A digitális megoldások, melyekkel megoldották, hogy letörjenek a fejek, inkább hasonlítottak a 70-es évek horrorfilmjeire, mintsem a 21. századi profi filmezésére. Na de a rosszon kívül, volt jó is, például voltak benne igen romantikus részek, már már csöpögősek, de nem baj, mert mi csajok ezeket imádjuk, úgyhogy ez pont úgy volt jó, ahogy volt. Jacob teste még mindig pöpec. És a zenék is kiválóak, kellően elvontak és abszolút emelték a film színvonalát, és szépen kiegészítették a jeneteket.
Egyszóval, mint film, még mindig nem az igazi, de sebaj, tuti meglesz a polcomon majd DVD-n is, de, aki nem olvasta a könyvet, az ne várjon valami maradandót. Nekünk Twilight fun-oknak is csak a könyv miatt ekkora élmény. Szóval, éljen a Twilight!

Starbucks-os kirándulás

El vagyok tűnve, mert drága csemetém jól megérdemelt nyári szabadságát tölti éppen. Minden időmet kiteszi, de azért próbálok lavírozni a gyereknevelés, a rajzolás-meseírás és a magánélet között. Nem mindig egyszerű.
De a minap összekötöttem két dolgot: történetesen a gyereknevelést és a magánéletet. Mondtam a fiamnak, hogy megyünk túrázni. Felkerekedtünk, átkutyagoltunk a Margit-hídon (közben megvitattuk a hídépítés rejtelmeit), majd tovább baktattunk a kőrúton, és végül (ami a célom volt), beültünk a Starbucks-ba kávézni-sütizni. Mert, hogy jómagam, lelkes rajongója vagyok ennek az amerikai cégnek és nagyon boldog vagyok, hogy már itthon is elérhető. Tudom, hogy vannak hasonló kaliberű kávézók itthon, de én valamiért mégis ezt szeretem a legjobban. Na, mindegy: a lényeg, hogy sétáltunk, beszélgettünk, majd jót ettünk-ittunk a fiammal, hisz ő is lelkes rajongója a fent említett kávézónak, ugyanis imádja az ott kapható kávés brownie-t és a potya kávé kortyokat, amiket kisír tőlem. De hát a jó dolgokat nem lehet, elég korán elkezdeni, nem igaz?

Orvosnál...

Megint egyszerre gondoltuk ugyanazt N.-el. Ez gyakran előfordul, és már néha nehéz megtalálni a barátságunkban önmagunkat, mert annyira idomultunk a másikhoz.
Mindegy, gyerekeinek 2 hete köhögnek, de olyan igazi száraz köhögéssel. Szerdán éjjel ők is, mi is beadtuk a kulcsot, mert a fuldoklós köhögéstől nem aludtunk semmit. Egymástól teljesen függetlenül otthon fogtuk gyerekeinket, ovi helyett. Majd fél 4 magasságában délután döntöttem, elmegyünk a doktornőhöz, megmutatom ezt a köhögést. Hívom N.-t, hogy mit döntöttem, amikor is közli, hogy ők is épp útban vannak a doktornőhöz, ugyanezen okból. (Gyermekeinknek ugyanaz a doktornője.) Persze megvártak minket, aminek gyerekeink is igazán örültek. Diagnózis: allergia mind kettőjüknek. Hogy ezen miért is nem lepődöm meg, hisz eddig is mindent egyszerre csináltak.
Persze azért az anyukákat jellemzi a nem túl kedves stílus és a türelmetlenség, ugyanis mi kicsit később értünk oda mint N.-ék, így ők már bent voltak a vizsgálóban. Mivel szinte egy család vagyunk N. jelezte a doktornőnek, hogy mi is kint vagyunk, és bemennénk. Egyébként ők még bent voltak, amikor már mi is bementünk – volna, ugyanis egy kedves anyuka elég bicskanyitogató stílusban közölte velem, hogy ők már itt várnak és egyébként is miért olyan sürgős nekünk. Azért sürgős, amiért neki is, és egyébként is N.-ékkel voltunk együtt, csak kicsit később értünk oda. Kb. 1 percet tartózkodtunk bent. Még kifelé menet is morgott nekem valamit a hölgy, de azt már le sem reagáltam. Én értem, hogy vár meg minden, de ezt kedvesebb hangnemben is közölhette volna, mert akkor biztos magam elé engedem, hisz nekem is nagy szívem van, de így? Na, mindegy, dolgunk végeztével elmentünk egy bevásárló központba fagyizni… persze azt is együtt.

Toy Story 3

Hosszas várakozás és izgalom után, megnéztük a várva várt filmet: a TOY STORY 3-at. Fiam, már hónapok óta erre készült és ez a rajzfilm ráadásul egy felnőttek számára is élvezhető és szórakoztató alkotás. Nekem, személy szerint, egyik nagy kedvencem.
A mese édes is volt, néha talán kissé ijesztő, de komoly érzelmi témákat feszegetett, ami kiváló kiindulási alapot szolgáltatott egy fontos beszélgetésre a fiúnkkal. A film után még másfél órán keresztül tisztáztuk a felmerült kérdéseket.
De amiről inkább írnék, az a tény, hogy felnőtt reklámok vannak a gyerekfilmek előtt. Én, kiakadtam azon, hogy bár Disney, de durva mesét, nevezetesen a "Varázslótanonc"-ot mutatták be a Toy Story előtt, amit átlagban 5 évesek néznek meg.
De ami még durvább, az a Schweppes reklám, amiben Nicole Kidman mutogatja a pucér hátát, és egyértelmű szexuális jelzéseket ad egy jóképű macsónak. Ennek a reklámnak melyik része való egy 5 éves gyereknek?
Felháborít, hogy nem lehet szűrni ezeket a reklámokat, legalább a gyerek-mozik előtt, és így beáldozzák gyerekeinket a reklámokból befolyó anyagi haszon kedvéért...

Iskolai, óvodai, bölcsődei szünet

Nem tudom, ki mennyire készült fel az előttünk álló nyári szünetre, de én „az éppen rákészülés fázisában” vagyok. Meg kell, hogy mondjam, az idő sem könnyíti meg a készülődést, mert gyakorlatilag nehezen veszem tudomásul, hogy itt a nyár, amikor gumicsizmában és őszi kabátban jár az egész család.
Mindegy, dátum szerint beköszöntött a nyár, és vele együtt a nyári szünidő is. Én, szerencsés helyzetben vagyok, mert itthon dolgozom, így némi idővel való ügyeskedéssel meg tudom oldani, hogy itthon is legyen a gyerek nyáron és én se maradjak le a munkámmal. De mit tesz az, aki nem otthon dolgozik, és valószínűleg ők vannak többségben. Hogyan oldja meg a 2 és fél hónapos nyári szünetet? Ki vigyáz a gyerekre? Tábor persze van 1000, bárhová be lehet íratni manapság a gyerekeket akár egész kis kortól, de, ha valaki nem tud otthon maradni a gyerekével, akkor valószínűleg ezeket a nem túl olcsó (helyenként heti 40.000 Ft-ba kerülő) táborokat sem tudja kifizetni, még, ha nagyon akarja sem. Tehát, mit csinálnak a gyerekek nyáron?
Ja, és az sem egy utolsó szempont, hogy a család együtt is elmenjen nyaralni, mert hát a szülőknek is jár a pihenés. De ahogy így osztok-szorzok fejben, egy egész éven át kéne gyűjteni a nyári programokra, ha a gyereket akarjuk táborba küldeni, és még szeretnénk együtt is eltölteni egy hetet valahol, plusz a maradék időben, ha az idő is engedi, néha strandra menni. Ez komoly anyagi megterhelést jelent a családok számára, főleg, hogy talán az egész havi bevételük mindössze arra elég, hogy fenntartsák az életüket, hát még hogy félre is tegyenek a nyárra. Gyakran úgy érzem, varázslónak kéne lenni, ahhoz, hogy az ember menedzselni tudja az életét. És most csak egy 2 és fél hónapos nyárról beszéltünk, nem az egész éves kiadásokról…

Korán fekvés 2

Mint azt tegnap ígértem, beszámolok az éjszakáról, miután a fiam este fél 7-kor már szundikált. Rettegtem, hogy éjszaka majd felkel, hogy részéről ennyi volt az alvás, de nem így történt. Vagy nagyon fáradt lehetett, vagy a front miatt, de reggel fél 7-kor kelt fel. Annyit aludt egyhuzamban, mint csecsemő korában. Nem baj, nekem csak jó volt, mert én is kipihentem magam, és haladtam a munkámmal is.
De valószínűleg egyszer volt Budán kutyavásár, és többé nem leszek így elkényeztetve, hogy megnézhetem az esti híradót, és még erőm is van dolgozni. Na, nincs sirám, a lényeg, hogy tegnap nyugis este volt és ennek kell örülni, nem a jövőben még meg sem történt dolgokon nyafogni. Jó volt, szép volt, nyugis volt, ennyi...

Korán fekvés

Most este fél 7 van! És az én fiam alszik! Ilyen még az életben nem fordult elő vele, de ma ez egy rendhagyó nap volt. Sógornőmék kitalálták, hogy menjünk le anyósomhoz (alattunk lakik, nagy teraszos lakásban) grillezni, meg fürdeni a medencében. Fiamat ebéd után meglepetés szerűen hazafuvaroztam az oviból, és délután 1-től 5-ig fürödtek megállás nélkül. Majd jól bekajáltak a grill-húsokból. Az én drágám, pedig emiatt kihagyta a délutáni alvást (azon ritka kivételek közé tartozik, aki még mindig alszik délután két órát), így fél 7-kor sírva könyörgött, hogy hadd feküdjön le aludni. Én meg, nem akartam kínozni és megengedtem neki. Hogy éjszaka mi lesz, még nem tudom, de bízom benne, hogy nem hajnali 3-kor fogja azt érezni, hogy kialudta magát. Majd beszámolok róla...

Korán kelés

Ha valaki meg tudja nekem magyarázni, hogy a gyerekek hétvégén miért kelnek hajnalban, és amikor meg muszáj volna korán kelni, miért kell noszogatni őket; az jelentkezzen. Epedve várom az okfejtést. Én, ugyanis még nem tudtam erre a fogós kérdésre rájönni. Az én gyerekem hírhedten korán kelő. Fél 6, 6 körül. A sógornőmék, ha náluk alszik, szenvednek, mert az én kis kakasom fél 6-kor már kotkodácsol, persze tekintet nélkül a többiekre, akik épp akkor fordulnak a másik oldalukra. Hát így megy ez nálunk minden áldott reggel, kivéve persze, mikor úszni kell menni.
Na, akkor megy a 7-ig alvás. 7-kor kell indulnunk az uszodába, ezért meglehetősen kellemetlen, ha 7-kor kell kicibálnom őt az ágyból. De az is kellemetlen, ha nem hagyom aludni, és egész reggel dúl-fúl, meg nyávog, hogy nem akar úszni menni.
Nem volt ez másként ma reggel sem, hisz úszás nap volt. 7-kor úgy kellett kivakarnom a pihe-puha ágyból. De jó lett volna, ha mindez szombaton történik, akkor még meg is dicsértem volna, hogy milyen szépen aludt. De így, szerdán, maradt a nyávogás, meg a szenvedés. (Én meg hallgathatom az ovi bejáratáig, és mennyire megértem, mert, ha valaki, én igazán útálok korán kelni.) Úgyhogy ilyenkor mindig megsajnálom, majd másnap reggel már magamat sajnálom, amiért megint kelhetek fél 6-kor, mert valaki kukorékol a gyerekszobából.

Emberek vagy állatok vannak az állatkertben?

Egyik hétvégén szép idő volt, így útra keltünk. Ellátogattunk egy vidéki állatkertbe, ahol kis oroszlánt lehetett simogatni. Gondoltuk, nagy öröm ez a gyereknek. Igen ám, csak éppen azzal nem számoltunk, hogy nagy öröm ez a felnőtteknek is. Aznap lehetett először megsimogatni ezt a bizonyos kölyök oroszlánt. Persze óriási volt a tömeg, és mindenki arra várt, hogy végre megpillanthassa ezt a bizonyos csöppséget. (Aki embergyerekhez mérve, 3 hónaposan nem is olyan kicsi.)
A gondozó megkért mindenkit, hogy maradjon csöndben, mert ominózus kisállat fél az erős zajoktól. Mondanom sem kell, hogy ez a kérés süket fülekre talált. Az embereket csak az önös érdekeik irányítják és az, hogy mindenképp lássák ezt az amúgy élőlényt, és nem plüssállatot. De ez még csak egy dolog. Bár nekem ez is felháborító. Hisz egy állatról beszélünk.
Számomra a legmegdöbbentőbb az a tény volt, hogy a felnőttek képesek felöklelni a gyerekeket, csak azért, hogy egy fényképet készítsenek. Hát nem az lenne a normális, hogy engedjük a gyerekeket közel menni az oroszlánhoz, saját vágyainkat háttérbe szorítva? Nekem ez nem is kérdés. Persze, hogy én is szívesen megsimogattam volna, de volt ott rajtam kívül legalább 100 csemete, aki értelemszerűen türelmetlenül várta ugyanezt.
Jó, oroszlánsimogatás projekt kipipálva. Tervet sikeresen végrehajtottuk. Összes gyerek épségben maradt. Mentünk tovább. Majom, teljesen egyszerű majom. Gyerekek odalapulnak a kerítéshez, hogy jobban lássanak, majd egy közel 200 kilós felnőtt! férfi, gyakorlatilag letarolta a gyerekemet, aki ettől elesett. Persze emberünk egy szót sem szólva boldogan fotózta a majmot, majd se szó, se beszéd nyugodtan robogott tovább. Komolyan azt gondoltam, hogy nyugodtan bemehetne a majomhoz a kerítés mögé, mert nem tudom eldönteni, hogy melyikük az állat. Kicsit furcsállom, hogy meglett embereket lázba tud ennyire hozni egy állat látványa, hogy minden kontroll nélkül gyerekeket borogat. Mindezt egy fénykép kedvéért. Borzasztó.

Júniusi karácsony

Van énekem egy kupis helységem. Ez egyfelől jó, de másfelől borzalmas, hisz így az ember lánya hajlamos mindent csak úgy behajigálni, evvel növelve a már amúgy is nagy felfordulást.
Éppen ebben a „szobában” tartózkodtam, és miközben pakolásztam, a fejemre borult (kis híján az életemet veszélyeztetve – kis túlzással) a karácsonyfadíszeket tartalmazó doboz. Így júniusban ez igen aktuális. Bár ahogy az időt néha elnézem…
De akkor az eszembe villant, hogy ezek a még soha nem használt díszek, amiket a januári leértékelésen lőttem fillérekért. (Amúgy megfizethetetlenül drágák lettek volna.) Juj, mindjárt aktuális lett a karácsony, mert én türelmetlen ember lévén, nagyon szeretném már látni a fánkat, ezekkel a pompás új díszekkel. (10 éven keresztül ugyanazokat az egyszínű díszeket használtuk, így unalmassá és kopottá váltak.) De sosem vettünk újakat, mert karácsony előtt senki nem akar gondolni plusz kiadásra a meglévőkön fölül, karácsony után meg már kedvem nincs ilyesmire költeni az amúgy is megcsappant kasszából. Na, de idén, végre megcsináltuk, legyőztük saját korlátainkat, és megvettük az új díszeket. Hurrá! Idén csodaszép új színes pompás gyönyörű karácsonyfánk lesz. Mindenkit kenterbe verünk!
Csak jöjjön már a karácsony!

NAGYTAKARÍTÁS

Nem tudom, mások, hogyan csinálják, de én 3 havonta nagytakarítok. Mert ahhoz lusta vagyok, hogy minden héten egy helyiséget kipucoljak takra, így marad a 3 havonta egy hétig tartó suvickolás. A sima heti takarítás, lásd porszívózás, felmosás, vizes helységek tisztítása, portalanítás, úgy látszik, csak helyileg kezeli a problémákat, ugyanis minden negyedévben ráeszmélek, hogy milyen kosz telepszik meg a nem minden nap látogatott zugokban. Ilyenkor elszörnyedek és gyorsan nekiesem eme alantas melónak. Na, ma ennek a nagytakarításnak estem túl az első napján, és élvezem a tiszta szobákat a lakásunkban. Még előttem áll 4 nap, de már most is rózsás jókedvem van, ha bemegyek a fürdőbe, mert olyan kellemes tiszta illat fogad. Milyen jó volna, ha ez mindig így maradna, de az a mindent beterítő vacak, sunyi porréteg szép lassan napról napra visszakúszik, ezzel megnehezítve az életem. Mindegy, most még örülök a tisztaságnak…

Egy komplett nap az IKEA-ban

Kis családunk felkerekedett az Ikea-ba. Szükségünk volt új fürdőszoba bútorokra, így mi más is jöhetett volna szóba, mint a svéd bútorgyár. Reggel 10-kor elindultunk. Mivel egy meghatározott méretű mosdónk van a fürdőben, ezért csak korlátozott számban álltak rendelkezésünkre bútorok. Történetesen egy. Nekiálltam gondolkodni, hogy vajon melyiket vegyük meg. Mint előbb említettem, csak egyféléből lehetett választani. Délig ezen elfilozofálgattam, hol egyik lábamról a másikra álldigálva, hol a bútor előtt ücsörögve, hol a fiammal veszekedve, hogy miért nem tud viselkedni. Délben mondtam, menjünk enni, teli hassal jobban megy a döntés. Egy óra szünet és némi energiával a gyomrunkban, visszamasíroztunk a fürdőszoba részlegre. Délután 3 óra magasságában férjem úgy döntött, kezébe veszi a dolgot és közölte, hogy megvesszük azt, amit lehet, azaz azt az egyfélét, amit a mosdó méretei engedélyeztek. Komolyan egy komplett napot ellamentáltam, azon az egyféle bútoron, hogy jó lesz-e.
A büfében kifelé ettünk egy fagyit, ittunk egy kis vizet, majd fél 5 felé távoztunk. Még jó, hogy a férjem ott volt, mert különben egy egész napot eltöltöttünk volna az IKEA-ban, anélkül, hogy vettünk volna valamit, kivéve, persze a töménytelen mennyiségű kaját, amit egy nap alatt elfogyasztottunk az áruház éttermében és büféjében. De megmentette a helyzetet, így végül azt is vettünk, amiért odamentünk. Na megyek, mert bútort szerelünk éppen…

Breaking dawn

És igen, megvan!!! Bár már olvastam angolul, franciául, és kalózfordításban a neten magyarul, de ez a remekmű nem hiányozhat a könyvespolcról magyarul sem. Igen, igen, tudom, hogy hány éves vagyok (30), de megmondom őszintén, engem rabul ejtett ez a sorozat. Én, korunk Anna Karenina-jának szoktam nevezni, és nagy könyvszerető lévén, örülök, hogy a mai 16 éveseket megfogták valamilyen irománnyal. Mivel fontosnak tartom az olvasást, jó érzéssel tölt el, ha fiatal lányokat látok, arccal Twilight-ba bújva. Örülök, hogy átérzik azt az elsöprő érzést, hogy nem bírnak letenni egy könyvet. És, ha valami, akkor ez olyan. Ezt komolyan nem lehet letenni, és mindegyik rész után bánat fog el, hogy vége. Nyilván, aki nem Twilight rajongó, az most a homlokához csap, hogy eszemnél vagyok-e, de azoknak üzenem, gyorsan szaladjanak és vegyenek egyet, mert nem tudják, mit hagynak ki.
A lényeg, hogy megvan és ma este bebújva az ágyba, belemerülök Belláék világába. Okosan a férjemet, elküldtem moziba, szabad kimenőt kapott, hogy én nyugodtan olvashassak. Mert ezt csak teljes nyugalomban, teljes átéléssel lehet olvasni. Na, megyek is…

Fodrászhoz indulóban...

Fodrászhoz indulóban, azon töprengtem, hogy jó-e avagy sem, hogy nőnek születtem. Egyfelől jó, mert lehet ruhát variálni, frizurát változtatni, néha magas sarkúban flangálni, de másfelől mindez borzasztó kimerítő vállalkozás. Szépnek lenni folyamatosan, az egyik legnehezebb feladat. Mert, hogy egyszer-egyszer szépek vagyunk az rendben, na de mindig. A pasiknak egyszerűbb nincs frizura (talán 3 egy életen át), nincs ruha probléma (rövid gatya, hosszú gatya és ennyi), csak úgy vannak. És idővel egyre sármosabbak. Mi pedig, nők nem győzünk drága krémeket vásárolni, hogy simább legyen a bőrünk, diétázni, hogy vékonyak maradjunk, fodrásznál gubbasztani órákat, hogy ne egy szénaboglya nézzen vissza a tükörből.
Hát, hol itt az igazság? És még a teher is ott van a nyakunkon, hogy mi van akkor, ha a kiválasztott frizura, nem tetszik a párunknak. Akkor várunk, hogy megnőjön, és minden reggel idegbajosak vagyunk, mikor tükörbe nézve látjuk az idétlen, növesztés alatt álló csutkát a fejünkön. Na, megyek fodrászhoz, levágatom rövidre a hajam, és izgulok, hogy tetszen a családnak!

Szex és New York 2

Hárman nők, nevezetesen N., Sz., és én, elmentünk megnézni a várva várt filmet. Nagy sorozatkedvelők vagyunk, nem volt ez másként a Szex és New York sorozattal sem. Persze emiatt az első mozifilmet is kötelező volt megnéznünk. Az még tetszett is, vicces volt, pont jó mennyiségben volt benne pénzszórás, Jimmy Choo, Manolo Blahnik, meg Louis Vuitton. Na, de ez a második rész. Mivel nagy rajongója vagyok a sorozatnak, így rossz érzéssel szidom a filmet, de ez a film nem szólt semmiről, csak a pénzszórásról, a márkákról, és Sarah Jessica Parker még mindig remek alakjáról. A film szerencséje a vicces mondatok és a sikersorozat. Ezek nélkül, nem mehetne telt házakkal ez az alkotás a mozikban.
Mi, akik imádjuk a márkákat, még nekünk is sok és üres volt ez az inkább brandfilmre hajazó imagefilm. Plusz idegesítő tényező volt a filmben Sarah Jessica Parker vékony, jól karbantartott alakja, amint fehérneműben rohangál a vásznon. Némi reménysugarat csak az szolgáltat a filmben, nekünk földi halandóknak, hogy az ő arca is ráncos smink nélkül.

Bécsi kikapcsolódás

Immáron hagyomány nálunk, hogy N.-el évente egyszer csapunk egy igazi csajos hétvégét. Eltűnünk valahová, és nem csinálunk semmit, csak dumcsizunk és nézelődünk és kávézunk és sétálunk és vinnyogunk a boltokban és úgy egyáltalán együtt vagyunk. A hagyományos kirándulásunkat ezen a hétvégén ejtettük meg. Bécsbe mentünk péntek délután és vasárnap délután érkeztünk haza. Tényleg nem csináltunk egyebet, minthogy amolyan csajosan eltöltöttük a hétvégét. Szombaton benéztünk minden második boltba, és konstatáltuk, hogy a japánok még mindig nagyon gazdagok. Kedvenc boltomban (Louis Vuitton-ban) sorra csomagoltatták be a táskákat és csak úgy lazán kifizették a számlát az aranykártyájukkal. Mondhatom, tudnak élni.
Ezen felül jókat kávéztunk a Starbucks-ban és jókat ettünk, hol a szállodában, hol a Nordsee-ben. Pihentünk, feltöltődtünk és csak a barátságunkat ápoltuk. Mert mint minden kapcsolat, a barátság is ápolásra és gondos törődésre szorul. Hát mi ezen a hétvégén jócskán törődtünk a barátságunkkal.

Sport mindenáron?

Az én válaszom: rémálom. Rémálom, de kötelező rémálom. Sokan vaskalaposnak mondanak, de az úszás nekem az a kategória, amiből nem engedek. Hisz muszáj valamit sportolnia a gyereknek, és az úszás a legjobb módja, hogy minden izma egyaránt fejlődjön. Ez nem holmi hirdetés akar lenni, vagy netán kampány az úszás mellett, csak nekem ez a véleményem róla. N. gyereke és az én gyerekem egy úszóedzőhöz jár. Csak, hogy míg N. gyereke imádja az úszást, az enyém utálja. Komolyan drámai és egyben leírhatatlan a különbség a kettőjük hozzáállásában. Az én csemetém minden reggel cirkuszol, mikor menni kell, N.-ék örömmel érkeznek és lányuk szinte berepül a vízbe. Mindent megcsinál és napsugarakat hoz az uszodába a széles mosolya.
Az én gyerekem csak ordítást hoz az uszodába és hatalmas viharfelhőket. Pedig ügyes, de nem szereti az egészet. De ha most beadom a derekam és engedem, hogy abba hagyja, akkor feljogosítva érezheti magát, hogy innentől bármit befejezhet idő előtt, ami nem neki tetsző. Pedig megmondom őszintén, szívem szerint már rég megengedném, hogy hagyja abba, csak az eszem tudja, hogy nem szabad. De vajon hol húzódik az a bizonyos vékony határ, amikor még építő a kitartás, és nem romboló? Mikortól kezdem a gyerekemet megnyomorítani, mert egy olyan dolgot csináltatok vele, amit történetesen utál? Abban reménykedem titkon, hogy, ha úszik, akkor csinos kis pasas lesz belőle idővel, akinek az izmain látszik, hogy kemény edzések állnak mögötte. Na, akkor, egyszer, azért remélem, hogy hálás lesz nekem, amiért kitartóak voltunk. Hú, de addig még rengeteg edzés és kemény munka áll előttünk.

Mi megtettük, amit meg kellett tennünk...

Megtettük, amit megkövetelt a haza. Megtanítottuk biciklizni az 5 éves és 3 hónapos fiúnkat. Pontosítok, az apja megtanította biciklizni, mert én azon kívül, hogy drukkoltam és folyamatosan megörökítettem a gépemmel a pillanatot, egyebet nem tettem.
Tud biciklizni, de lelkesedni egyáltalán nem lelkesedik ezért. Sőt, nem izgatja a bringázás. Mindegy mi mossuk kezeinket, megtettük, amit kellett, megtanítottuk bringázni, innentől az ő dolga, hogy miként él eme tudománnyal.
De VÉGRE, hogy tud biciklizni, már nagyon ciki volt ez a helyzet. De most vége, mert TUD BICIKLIZNI a fiam. HURRÁ!!!

Végre biciklizik

Na, azért nem kell hosszú túrákra gondolni, de már 20 m-t megtett egyedül. Ennek borzasztóan örülünk, ugyanis egész eddig tényleg hallani sem akart a biciklizésről.
Miután minden ötletből kifogytunk, hogy hogyan taníthatnánk meg fiúnkat biciklizni, elővettük az ősöreg, de jól bevált módszert és a módszerrel együtt a seprűnyelet is. Ezzel a hatékony eszközzel egész hamar ráérzett a gyerek az egyensúlyozás művészetére, míg nem szorgos gyakorlásunkat keresztbe vágta a hirtelen jött özönvíz szerű eső. Se baj, majd holnap folytatjuk. Addig legalább apuka is kipiheni magát, mert a rövid seprűnyél igencsak kikezdte a derekát. Strapás egy meló ez a bicikli-oktatás.

shoppingolás

N.-nel rábíztuk gyerekeinket (összesen hármat) az apukákra, mi pedig édes kettesben elmentünk kikapcsolódni. Boldogan sütkéreztünk abban a tudatban, hogy miénk az egész délután. Éppen „kuponos hétvége” volt, így kapóra jött a délután. Előre elterveztük, hogy bűnös módon az egyik gyorsétteremben ebédelünk. (Tudjuk, ismerjük ezen kaják minden kártékony hatását, de mit tegyünk, ha szeretjük?) Szóval ott kezdtük a délután, mert éhesen shoppingolni nem lehet, majd vételeztünk némi kávét, és belevetettük magunkat a boltok tengerébe.
Nagyon felüdítő számunkra együtt lenni, mert mindenben megértjük egymást, jókat dumálunk ilyenkor és valóban kikapcsolódunk. Én személy szerint cipőt akartam venni. A harmadik bolt után enyhén csalódottan azt a véleményt fogalmaztam meg N.-nek, hogy nagyon bosszantó, hogy minden cipő 36-os méretben van kitéve a boltokban, miközben a potenciális vevők célcsoportjának 10 % rendelkezik csak ezzel a lábmérettel. Az enyém történetesen 40-es (van, hogy nagyobb, van, hogy kisebb kell) és magas nő lévén, mindig laposat keresek. Igen ám, de a lapos 40-es rettentő, óriási ladikra hasonlító méretekkel rendelkezik. Tehát, meglátok egy cipőt, megtetszik, kikérem belőle a méretem, majd elkeseredve tapasztalom, hogy úgy már ronda és kedvem sincs felpróbálni. Ezt kb. 20 boltnál játszottam el. Szegény N. már csak azt mondta, hogy értsem meg, nem lesz kisebb a lábam, erre kell cipőt venni és kész. És milyen igaza van, de ha egyszer idegesít, hogy ekkora. Ezer köszönet N.-nek, hogy elviseli nem mindennapi természetem és hisztis vásárlási szokásaim.
Végül aztán vettünk egy méreg drága, ám csinos cipőt, amit miután hazajöttem, visszavittem a boltba. Kiszenvedtem magamból végre egy topánkát, majd az én szívem választottja olyan egyértelműen adta a tudtomra, hogy ez neki egyáltalában nem tetszik, hogy azzal a lendülettel visszarepült az üzletbe. Hát, ha egyszer pont annak az embernek nem tetszik rajtam a cipő, akinek tetszeni akarok benne, akkor annak a cipőnek nincs itthon maradása. (Ezt még N. nem is tudja.)

"Bababarát" kórház

Mai, ortopédián tett látogatásom, megrázó élmény volt. Balkáni körülmények, felfokozott hangulat, 500 síró baba, 100 bőbeszédű nyugdíjas. A felnőtt rendelővel szemben található a gyerek. 0-10 éves korig voltak ott várakozó gyerekek. A szülők egymást tapossák, némelyek nyugtatgatják babájukat, mások pedig próbálják lekötni nagyobb gyermekük figyelmét.
Sehol egy kisasztal, sehol egy könyv, vagy papír, ceruza. Miért is lenne? – Orvoshoz jön, nem szórakozni! Ha ez a magyar egészségügy hozzáállása, akkor ne várják, hogy a szülők ezt nyugodtan tűrjék. Miért is kéne? Ez nem egy normális állapot.
Tőlünk napnyugatra, fejlettebb demokráciákban ez nem így működik. Itthon a kórházak, nem hogy nem bababarátok, de babaellenségek. Hogy lehet ilyen körülményeknek kitenni csecsemőket, babákat, gyerekeket? Beteg felnőttek lihegnek a csecsemőkre. Aki szerencsés az ülhet, aki nem álldogál 3 órán át.
Mély tisztelet azoknak a szülőknek, akik ezt végig várják és még nagyobb tisztelet a gyerekeknek, hogy ezt ilyen csendben tűrik. Sajnos a kényszer nagy úr és ha muszáj, hát muszáj. Csak biztos vagyok benne, hogy akinek pénze van, megy a magánrendelésre, ahol minden korrektül működik, némi ellenszolgáltatás fejében. Igen ám, de mi van a kevésbé tehetősekkel? Ez, amit ma láttam, hát ez nagyon durva…

Apró őrületek

Hogy mi szülők mire nem vagyunk képesek, hogy boldognak lássuk gyerekeinket? Hogy mennyi butaságot veszünk meg nekik meggyőződéseinkkel szembe menve? Erre építenek a játékgyártó és forgalmazó cégek. Hiába vannak atom biztosnak hitt, kőbevésett elveink, gyermekeink könyörgő arcát látva hamar porrá hullik az a bizonyos kőtábla.
Az egészben azt találom hihetetlen szörnyűnek és inkorrektnek, hogy ezek a kisgyerekek, még képtelenek különbséget tenni jó és rossz között. Nekik még nincs kialakult értékrendjük, sem jól működő ítélőképességük. És ez a világ pont ezt a csodaszép naivitást használja ki, pusztán anyagi érdekektől vezérelve.
Mert az a szerencsétlen gyerek, aki a TV-ben, a játékboltok polcain és az oviban a barátainál folyamatosan valamilyen apró haszontalan, értelmetlen kis kütyüt lát, persze, hogy idővel (nem is kell sokat várni) maga is vágyik majd utána. Mondhatnánk ugye, hogy minek néz TV-t, meg minek jár Plázába játékboltba, de szerintem maradjunk a realitás talaján és próbáljuk meg elfogadni, hogy immár a XXI. században élünk, és ezek a dolgok kikerülhetetlenek. Vagyis kikerülhetőek, komoly elszántsággal és kitartással, meg némi makacssággal, csak kérdés, hogy hosszú távon megéri-e a gyerek számára?
Én az elmúlt 4 hónapban 4 ilyen fellángolásra emlékszem, aminek középpontjában valami haszontalan vicik-vacak (ha ezt a fiam hallaná) állt. Első: Dinofroz, majd: Bakugan, Fingerboard, most pedig új őrület Mighty beanz. Mi bennük a közös? Az a marketing-fogás, hogy úgy vannak csomagolva, hogy nem látni bele a dobozba, ezáltal fogalmad nincs, hogy éppen melyiket kapja meg a gyerek a 100 példányból. Ja és a reklám szlogen a következő: „Gyűjtsd össze mind!”. Hát mi ez, ha nem felhívás keringőre? Magyarra lefordítva: a gyerek rágja a füledet naphosszat, hogy még csak x darab van meg belőle, és megállás nélkül vinnyog, hogy abból az x darabból is már van jó néhány egyforma.
És ebben a szülők ellen dolgozó világban próbálunk meg értékes, nem a külsőségekre adó gyerekeket nevelni? Hát nem egyszerű…

Illik-e rászólni más gyerekére?

A minap azon lamentáltam, hogy vajon illik-e rászólni más gyerekére. Én azon az állásponton vagyok, hogy mindenki dirigálja a sajátját. Nyilván, ha valami életveszélyes dologról van szó, az más elbírálás alá esik, de egyébként ártatlan szituációkban, mindenki terelgesse a saját csemetéjét.
Történt ugyanis nemrég, hogy egy kerti partin az én fiam többi társával együtt „drámai módon” rohangált. Ki hallott már ilyet, hogy kerti partin szaladgálnak a fiúk? Történetesen a nagy lendületben véletlenül fellökött egy másfél évest. Kedves anyuka olyan minősíthetetlen hangon ordított a fiamra, hogy nekem is kinyílt az a bizonyos bicska a zsebemben. A fiam zokogó rohamot kapott, ugyanis véletlenül történt az egész, és soha eszébe nem jutna fellökni egy nála jóval kisebbet. Vegyes csoportba jár az oviba, ahol az első naptól azt tanulják, hogyan kell vigyázni a kicsikre. Én anyatigris lévén, anyukának elmagyaráztam, hogy a hangvétel nem túl európai egy ötévessel szemben, és majd én rászólok, ha úgy ítélem meg a helyzetet, hogy rá kell, de akkor sem ebben a stílusban. Én egyébként ott voltam és láttam a történetet. Ő nem, mert egy másfél évesre úgy látszik már nem divat figyelni. Amikor az enyém volt ennyi idős, akkor igen, beáldoztam a saját jó érzésemet és egy ilyen hasonló kerti bulin, megállás nélkül utána kajtattam. Sajnos ez ezzel jár. Saját felelősségünket ne próbáljuk más (egyébként kiskorú) gyerekekre hárítani, mert nem fer, véleményem szerint. De egyébként meg, az ilyen események gyakran előfordulnak és még egy gyereknek sem lett 8 napon túl gyógyuló sérülése egy ártatlan eséstől. A lényeg, hogy mindenki imádja a saját gyerekét, de tiszteljük már meg a másik gyerekét is, és próbáljunk kulturáltan szólni hozzájuk, hisz ezek csak ártatlan gyerekek…

Budapesti "Kánaán"

Míg N.-ék a Balatonon Kánaánoznak, addig mi itt Budapesten sínylődünk, az igen változékony időben. Fura és számomra nehezen emészthető az a tény, hogy május ellenére, már ősz van újfent. Gyakorlatilag nem rég másztunk ki a télből, volt pár napos óra, aztán zutty, beleestünk az őszbe. Mi van, idén kimarad a nyár?
Szóval irigykedve olvastam N. rövid, ámde velős beszámolóját arról, hogy milyen jó a kertben üldögélni és olvasgatni, miközben mi itthon, ki vagyunk téve az idő viszontagságainak. Startra készen várjuk, hogy előbukkanjon a nap, és végre kiszabaduljunk a börtönként funkcionáló lakásunkból.
De az eget kémlelve, úgy látom, hogy ma csak fedett programra lehet vállalkozni, mert jönnek a fekete felhők. És nem tudom, kinek, hogy viseli a gyereke ezt a változékony időjárást, de az enyém rosszul. Teljesen kifordulva magából, minden apróságon hisztizik, és a földre veti magát. Nagyszerű kis hétvégének nézünk elébe. Megyek, nézek valami zárt program lehetőséget…

Balatoni Kánaán

Balatonon vagyunk. Kint a kertben. A madarak csipognak, a gyerekeim a homokozóban tobzódnak viszonylagos békességben. Az ölemben laptop, olvasgatok, netezgetek egy nyugágyban. Az ilyen pillanatokért érdemes élni…

A szoptatás. Gyönyör avagy gyötrelem?

Ebben a témában kettőnk közül én közvetítem a negatív, keserű pólust. N. majd megírja a saját pozitív tapasztalatait.
Röviden annyit előzményként, hogy az én fiam konkrétan nem volt hajlandó szopni. Tejem pedig volt, még sok is, de egyszerűen nem kellett neki. Ezt, mint kezdő, első gyermekes anyuka nagyon nehezen éltem meg, és csak azt láttam belőle, hogy a fiam non-stop ordít, én két, méretes görögdinnyével rohangálok egész álló nap, miközben a tejtől 40 fokosan izzik, az amúgy is kudarctól vöröslő fejem. Ez a kölök meg nem akaródzik szopni.
Mint utóbb kiderült van ilyen. Ritka, de van. De erről nem szól a fáma, csak arról, hogy, ha lehet a gyerek kamaszkoráig szoptassunk és minél többször, bárhol is vagyunk. Miért érezteti a társadalom a kismamákkal, hogy ha nem megy a szoptatás, akkor egész anyaságukban csődöt mondtak? De még a nőtársaim is lépten-nyomon azt kérdezték, hogy szopik még? NEM, nem szopik. Ez van, kész.
Kitartó és szorgos munkám eredményeként 3 hónapos koráig szopott a fiam, és tök jó fej, annak ellenére, hogy nem vett magához megfelelő (a könyvek szerinti) mennyiségű anyatejet.
Ha még egyszer kezdeném, biztos, hogy nem szenvednék ennyit sem testileg, sem lelkileg. A „Minden úgy jó, ahogy van” mondás alapján, elfogadnám a helyzetet olyannak, amilyen. De ehhez, azt hiszem kellett az az 5 év tapasztalat, amit a gyereknevelés terén szereztem, illetve a sok beszélgetés N.-el és más kisgyermekes anyukákkal. Hisz rájöttem, hogy mások is küzdenek ezzel a problémával, ergó nem én vagyok minősíthetetlenül rossz anya.

Még mindig diéta

Vajon mi nők tényleg csak a tökéletes, nagykönyv szerinti 90-60-90-es arányokkal lennénk megelégedve? Csak nádszál vékonyan, bomba alakkal éreznénk magunkat jól a bőrünkben? És ezt a gondolatot mi táplálja belénk? Talán a társadalom, a média, férjeink, vagy netán jóakaróink?
Miért nem lehet boldogan élni egy kis súlyfelesleggel? Nem sokra gondolok, csak arra a bizonyos 5 kilóra, ami a terhesség során rajtunk maradt. Tényleg olyan nagy probléma ez, hogy képesek vagyunk megmételyezni a mindennapjainkat?
Azon is tűnődtem, hogy a minden mindennel összefügg alapon, a lélek is összefügg a testtel. Lehet, hogy belső diszharmóniánkat akarjuk a tökéletes alakkal ellensúlyozni?
Sokkal egyszerűbb lenne egy olyan világban élni, ahol mindenki úgy jó, ahogy van. Igen, tudom, hogy szentimentális vagyok, de talán jó lenne a sportra, mint egészség megőrzésre, és nem, mint kínzóeszközre gondolni, mely segít anorexiás egérre válni.
Vicces, hogy mostanában mindenki megtalál ezzel a témával. Ma egy barátnőmmel beszélgettem, aki történetesen két gyerekszülés után komolyan mondom, hogy olyan, mint iskolás korunkban, és még is azon panaszkodik, hogy a combja, meg a hasa, meg a feneke… És megértem, mert mindenkiben van egy saját kép magáról, de könyörgöm, nem 16 évesek vagyunk, hanem a duplája, és itt jön a felelőssége a médiának. Talán, ha nem a tűbe fűzhető modelleket reklámoznák folyton, ha az idei trendi fürdőruhák nem 15 éves fiatal lányokon domborodnának 36-os méretben. Talán minket sem taszítanának a teljes apátiába a fehérnemű bolt próbafülkéjében, amikor rájövünk, hogy szép a kiválasztott darab, de nem úgy áll, ahogy azt az újságban, vagy a reklámban láttuk.
Tényleg ez minden, ami fontos egy nőből? A teste?
Én amondó vagyok, hogy a belső harmónia a legfontosabb. Ha valaki 50, 100, netán 120 kilósan érezi jól magát a bőrében, teljesen mindegy. Mindenki a maga mércéje szerint fogyózzon vagy egyen, a lényeg, hogy neki és a férjének öröme leljen a testében.

Edzőteremben...

Tegnap N. előállt egy merész gondolattal: este menjünk edzeni. Hajrá, menjünk. Lévén, hogy gyerekeink vannak, nem ruccanhatunk el csak úgy akár hová, tehát megvártuk hites társaink hazajövetelét, s csak azután ugrottunk le az edzőterembe. Már ezen is rengeteget lamentáltunk N.-el, hogy kissé talán igazságtalan leosztás, az, hogy miénk a gyerek-utánfutó, és csak akkor tudjuk leakasztani magunkról ezt a néha édes, néha nehéz terhet, ha férjeink hazagaloppoznak. Szóval férjeink hazagaloppoztak, mi pedig Nórival elgaloppoztunk a már fent említett számomra kínzóteremnek titulált helyre. Örömmel konstatáltuk, hogy a hely gondolt a kisgyerekes sportolni vágyó anyukák igényeire is, mert volt gyerekmegőrző. Nagy-nagy piros pont a helynek. Az ott átélt szenvedéseket nem ecsetelném, bár N.-nek nagyon jól esett egy kis mozgás, én jobban értékeltem volna egy jó kaját. Na, mindegy, nem lehet mindig csak az evésre gondolni, mert akkor jutunk oda ahová mi jutottunk. Na, nem vagyunk éppen kövérek, csak a kisgyerekes anyukák életét élő hagyományos magyar nők, akiken le-fölszambázik standardan 5 kiló. (Ünnepek után leginkább föl.) Szóval itt a nyár és a mi kis féltve őrzött plusz kilóink újfent láthatóak lesznek. Ez a sokk minden tavasszal elér minket, de idén elgondolkoztam…
Férjeinket vajon megérinti-e a félelem halvány szele, hogy évről évre terebélyesedő pocakjuk napvilágot lát? Szerintem abszolút nem. Tehát a „teremtés koronái” megint nyugodtan hátra dőlhetnek, mi pedig izzadhatunk a kondi gépeken. Nem egyszerű szuperanyunak, bombanőnek, és házvezetőnőnek lenni egyszerre. De valójában kit érdekel az a plusz 5 kiló felesleg, ha amúgy harmóniában vagyunk magunkkal? Szerintem senkit. Akkor minek kínozzuk, sanyargatjuk magunkat állandóan. Enni jó dolog. És este a legjobb, hisz akkor van nyugi otthon. Akkor tudjuk átbeszélni az aznapi élményeket gyerekeinkkel, férjeinkkel. Vagy ha csemeténk még kicsi, akkor férjünkkel összekacsintva gyorsan letenni az apróságot aludni, és a kanapéra lezuttyanva feltett lábbal vacsorázni édes kettesben. Én erről nem vagyok hajlandó lemondani. Fogyókúra így kilőve. Marad a kaja, marad az 5 kiló, és a széles mosoly is a szánkon, hogy szeretünk és szeretve vagyunk.

Játszótéri szezonnyitó

Akárcsak a strandokon, a játszótereken is van szezonnyitó. Ez történetesen egybeesik az első tavaszi nap felbukkanásával az égen, és kevesebb a csiri-viri, mint a strandnyitó bulikon. Mindig nagyon várjuk ezt a napot, leginkább a szomorú téli depresszió végét jelenti számunkra. Jól esik a napon sütkérezni, míg gyerekeink rohangálnak. Mindig ezzel a lelkesedéssel indulunk neki, majd már a szezonnyitó napján rájövünk, hogy ez elég uncsi. Ha nincs ott barátnő, akkor akár rémálom is tud lenni, hisz a percek nagyon lassan képesek telni ilyen környezetben.
Ezt az idei szezonnyitón is megtapasztaltuk. Bár N.-el voltam, egy óra után kicsit már szenvedtünk. De megjött a megmentőnk N. férjének személyében, aki a sarki kávézóból hozott az övével együtt 3 isteni tejeskávét nekünk és édességet a gyerekeknek. Amint ott kavargattuk a kávénkat és a gyerekek ették az édességet, úgy éreztem magam, mint valamiféle kívülálló, ugyanis sokan marslakónak néztek minket ebben az élethelyzetben. Pedig milyen kézenfekvő lenne, ha a játszótereken lenne kávé meg nasi. Juj, de jó volna és biztos mi anyukák is nagyobb örömmel közelítenénk meg ezt az igen gyakran látogatott nyári „szórakozóhelyet”.
Nem tudom ugyan, hogy az általam kitalált kávézós-játszótérre mekkora igény lenne, de én bízom benne, hogy ma már egyre több anyuka fel meri vállalni, hogy a játszóterezés nekünk felnőtteknek nem annyira szórakoztató, mint csemetéinknek. Ha ez így van, indulhat a kávézós-játszó…

Babakocsi szerelés diplomával...

Ki ne szembesült volna már ezen járművek és tartozékaik ki-és becsukásával, ha van gyereke, vagy ha szerencsés, és csak kölcsön kapott egy cuki példányt. Mármint a gyerekből egy példányt.
Remélem valaki meg tudja nekem magyarázni, azt, hogy miért kell minimum 6 diploma ahhoz, hogy ki-és becsukjunk, illetve szétszedjünk egy babakocsit, hordozót, vagy netán autósülést. Na, nem megszerelni szeretném, pusztán csak kitakarítani. Mert gondolom, arra a gyártók is gondoltak, hogy ezeket gyerekek fogják használni, akik viszont nem a tisztaság és rend megszállott hívei, kvázi időnként takarítani kell ezeket is.
Ha kicsi a gyerek, a kezünkben van, egy kézzel próbáljuk szétnyitni a babakocsit, amely folyamatot inkább küzdelemnek minősítenék. De ugyan ez igaz az autósülés biztonsági övvel való ellátásával is, ha történetesen egy olyan gyerekülésünk van, amelybe hátul-alul kell átvezetni az övet. Erre jó példa N. esete, aki szegénykém kisebbik, akkor még 7 hónapos gyerekével a kezében próbálta ebbe a bizonyos gyerekülésbe beleküzdeni a biztonsági övet. Gyerek ordít, N. izzad, 2 perc múlva a gyerek is, másik gyerek vár az oviban, eső szakad, sétáló ember sehol, és csak nem tudja betenni szakszerűen és biztonságosan a gyerekülést. Remek. Ja és férj persze dolgozik. Mi marad ilyenkor? A barátnő. N. felhívott, és legnagyobb szerencséjére éppen egy utcára voltunk tőlük (amúgy kettőre lakunk egymástól) és megmentettük szorult helyzetéből. De, ha történetesen nem vagyunk a közelben, mi van? Egy kedves járókelőt leszólítva, megkérjük, hogy tegye be az ülést, vagy fogja meg ordító gyerekünket, míg mi magunk megcsináljuk? Nincs, jó megoldás. Illetve van: legyenek egyszerűen, fél kézzel is kezelhetőek ezek a napi szinten használatban lévő tárgyak.
És most jutott eszembe, hogy ha levehető üléshuzata van ezeknek az eszközöknek, akkor ne kelljen már attól rettegnem, hogy egy mosás után vissza tudom-e újra tenni rá a huzatot, vagy mehetek venni egy másik ülést. Mert ezek a huzatok is olyan bonyolultan vannak felrakva, vagy csak nekem tűnik bonyolultnak?

Törvényszerű-e a depresszió?

Azon gondolkoztam, hogy vajon törvényszerű-e a gyerek születése utáni depresszió? Vagy csak az első gyermek születését élik meg némelyek olyan nehezen? Nyilván alkat kérdése ez is, mint sok minden más az életben. De én a magam részéről hajlamos vagyok néha igencsak nekikeseredni, és depresszióba süllyedni. Jó, lehet, hogy nem pont a pszichológia szemszögéből vett depresszió ez, de én, magam annak nevezem. Nem volt ez másképp a gyerek születésekor sem, csak akkor hihetetlenül rosszul éltem ezt meg, mert azt hittem, hogy egyedi, és biztos azért vagyok depis, mert nem szeretem a csemetém. Ma már tudom, hogy ez egy nagy butaság, mert ez egy létező probléma, szülés utáni depressziónak hívjuk.
De, ha tudjuk, hogy van ilyen, akkor miért nem készítjük fel jobban rá a babát váró kismamákat? Hisz mennyivel egyszerűbb lenne, ha a már depresszióban lévő kismama olvashatna erről szóló könyveket, vagy újságcikkeket. De nem csöpögős, agyon tömjénezett gyereknevelős könyveket, hanem vicces hangvételű, igaz, megtörtént eseteket már aktív anyukáktól. Akkor kézzelfogható lenne az a fajta összetartozás érzés, hogy mások is éreztek ilyesmit, mások is voltak rossz passzban, és lám nem vagyunk egyedül. Sok könyv foglalkozik a gyerekgondozás témakörével, de kevés foglalkozik az anyává válással és annak lelki nehézségeivel, illetve hátterével. Mert, mint mindent, az anyaságot is tanuljuk, és idővel beleszokunk. Van persze olyan is, aki egyből, mikor kibújik a babája, már imádja, de van olyan is, akinek idő kell, hogy megszeresse. Nekem a szülésznőm egy nagyon hasznos dolgot mondott szülés közben, még pedig azt, hogy ne csodálkozzak, ha megszületik a fiam és idegennek fogom érezni, annak ellenére, hogy nagyon vártam őt. Majd idővel megismerem és megszeretem. És így is lett. De azzal az egy mondattal engem olyan sok szorongástól mentett meg később, hogy el sem tudom mondani, és nem győzök neki hálás lenni. Ilyen igaz, biztató, őszinte mondatokra van szükségük a kismamáknak és anyukáknak.

Focimez

Fiam, a drága, elég két-ballábas focista. Nem is érdekli ez a sportág, apuka nagy bánatára. Illetve egész eddig nem érdekelte. Történt ugyanis, hogy messzi távolból, nagy focinemzet országból érkeztek hozzánk rokonok. Ilyen országból érkező emberek, mivel is kedveskedhetnének egy fiúnak, mint névre szóló focimezekkel. Amint megkapta magára öltötte őket, majd még az esti lefekvéskor is azon alkudozott, hogy szeretne abban aludni. Persze maradt a pizsama, mez helyett.
Reggel abban ment oviba, sőt odáig merészkedett, hogy a 10 fokban a mez rövidgatyáját is fel akarta venni, hisz úgy az igazi. Mivel nem akarom mandulagyulladással itthon ápolni, ezt kategorikusan elutasítottam. Oviba beérve, természetesen bővítette a rövidnadrággal is a rajta lévő mez-repertoárt.
Mindegy, most nagyon boldog és hirtelen egyik percről a másikra megszerette a focit, apuka nagy örömére.
Az egészben csak az a vicces, hogy milyen hirtelen meg tudnak kedvelni valamit, amit előtte olyan vehemensen elutasítottak. Illetve, milyen helyesek, hogy ennyire befolyásolhatóak és mennyire rugalmas még a személyiségük. Alkalmazkodnak az adott élethelyzethez illetve szituációkhoz.

Bicikli...?

Ma reggel irigykedve olvastam N. bejegyzését, miszerint boldogan nézték, amint nagyobbik csemetéjük biciklizik. Bárcsak én is nézhetném, ahogy biciklizik. De az enyém, nemhogy nem biciklizik, rá sem hajlandó nézni erre a közlekedési eszközre. Hogy mi váltott ki belőle ekkora ellenszenvet, arról fogalmam sincs.
Pedig bringája van, csodaszép, de még a fejét is elfordítja, minden alkalommal, amikor elmegy mellette. Pedig főnyeremény a járgány, mert citromsárga, ami azért lényeges, mert ez a szín a kedvence az én egyszülött csemetémnek. Tehát minden rendben is volna (elméletben). De, nem akar ráülni. A probléma nem új keletű, mert 2 éves kora óta, mióta lecseréltük a jó öreg műanyag motort, azóta szenved.
Biciklizni meg kell tanulni, vagy nem? Az olyan, mint a járás, úszás… Vagy tán tévedek? De jó volna, ha tévednék, mert akkor nem kéne újfent egy hatalmas rapliba keverednem. Mert rapli az van, minden alkalommal, amint kiejtjük a szánkon azt a szót, hogy „bicikli”. A mi családunkban a „bicikli” felkerült a bar-listára.
Hú, ahogy írtam, remek ötletem támadt: áttestálom a feladatot N. férjére. Szemmel láthatólag ért hozzá, hisz egy gyereket már megtanított, akkor a második már rutinmunka lesz. És vele talán a fiam is visszafogottabb lesz a hiszti terén.
Remek ötlet, ezt fogom tenni, téma lezárva.