Illik-e rászólni más gyerekére?

A minap azon lamentáltam, hogy vajon illik-e rászólni más gyerekére. Én azon az állásponton vagyok, hogy mindenki dirigálja a sajátját. Nyilván, ha valami életveszélyes dologról van szó, az más elbírálás alá esik, de egyébként ártatlan szituációkban, mindenki terelgesse a saját csemetéjét.
Történt ugyanis nemrég, hogy egy kerti partin az én fiam többi társával együtt „drámai módon” rohangált. Ki hallott már ilyet, hogy kerti partin szaladgálnak a fiúk? Történetesen a nagy lendületben véletlenül fellökött egy másfél évest. Kedves anyuka olyan minősíthetetlen hangon ordított a fiamra, hogy nekem is kinyílt az a bizonyos bicska a zsebemben. A fiam zokogó rohamot kapott, ugyanis véletlenül történt az egész, és soha eszébe nem jutna fellökni egy nála jóval kisebbet. Vegyes csoportba jár az oviba, ahol az első naptól azt tanulják, hogyan kell vigyázni a kicsikre. Én anyatigris lévén, anyukának elmagyaráztam, hogy a hangvétel nem túl európai egy ötévessel szemben, és majd én rászólok, ha úgy ítélem meg a helyzetet, hogy rá kell, de akkor sem ebben a stílusban. Én egyébként ott voltam és láttam a történetet. Ő nem, mert egy másfél évesre úgy látszik már nem divat figyelni. Amikor az enyém volt ennyi idős, akkor igen, beáldoztam a saját jó érzésemet és egy ilyen hasonló kerti bulin, megállás nélkül utána kajtattam. Sajnos ez ezzel jár. Saját felelősségünket ne próbáljuk más (egyébként kiskorú) gyerekekre hárítani, mert nem fer, véleményem szerint. De egyébként meg, az ilyen események gyakran előfordulnak és még egy gyereknek sem lett 8 napon túl gyógyuló sérülése egy ártatlan eséstől. A lényeg, hogy mindenki imádja a saját gyerekét, de tiszteljük már meg a másik gyerekét is, és próbáljunk kulturáltan szólni hozzájuk, hisz ezek csak ártatlan gyerekek…

Kerti-parti

Kijött az első igazi jó idő, megkezdődött a kerti-parti szezon. Az elmúlt hétvégére össze is jött kapásból három meghívás, persze nagyjából azonos időpontra, viszonylag egymástól távoli helyszínekre. Komoly dilemma. Kerti-parti turné, két gyerekkel. Osztottunk, szoroztunk, végül leredukáltuk kettőre a tervezett vizitek számát, a harmadikat fájó szívvel lemondtuk.

Mivel kisebbik gyerekünk éppen korán kelő korszakát éli (és a vendéglátóink gyerekei pedig mindig hajnalban kelnek) így már „hajnali” kilenckor útra keltünk az első helyszínre. Az volt a családi megállapodás, hogy ebéd után lelépünk, otthon gyors délutáni szieszta, aztán irány a másik helyszín.

Ahogy megérkeztünk, nagyobbik csemeténk szinte rögtön eltűnt a sok másik gyerekkel, látni is csak messziről láttuk őket a kert végi játszótéren, vagy babakocsit tologatva, illetve a kertben bringázva (új tudomány a bringázás, megérne egy külön eszmefuttatást J ). A kisebbiknek, kellett úgy röpke négy-öt óra, mire felengedett, nem túl könnyen barátkozik a lelkem. Mi szinte az egész vendégséget egy teraszon ülve, eszegetve-iszogatva-beszélgetve-pihengetve-napozgatva töltöttük, nagyon kellemesen.

Mondanom sem kell, hogy olyan jól érezték magukat a kölkök (és hát mi is), hogy nem volt szívünk elrángatni őket egy órakor, így ott felejtettük magunkat egész napra. Mert ha a gyerekek jól érzik magukat, csak úgy lehet nyugalma egy szülőnek is.

Ha nem lettek volna a kölkök, valószínűleg végigrohantuk volna mindhárom meghívást, és nem tudtuk volna igazán egyiket sem élvezni, így viszont nagyon klassz nap lett belőle. Van még mit tanulnunk a gyerekeinktől.