Bicikli...?

Ma reggel irigykedve olvastam N. bejegyzését, miszerint boldogan nézték, amint nagyobbik csemetéjük biciklizik. Bárcsak én is nézhetném, ahogy biciklizik. De az enyém, nemhogy nem biciklizik, rá sem hajlandó nézni erre a közlekedési eszközre. Hogy mi váltott ki belőle ekkora ellenszenvet, arról fogalmam sincs.
Pedig bringája van, csodaszép, de még a fejét is elfordítja, minden alkalommal, amikor elmegy mellette. Pedig főnyeremény a járgány, mert citromsárga, ami azért lényeges, mert ez a szín a kedvence az én egyszülött csemetémnek. Tehát minden rendben is volna (elméletben). De, nem akar ráülni. A probléma nem új keletű, mert 2 éves kora óta, mióta lecseréltük a jó öreg műanyag motort, azóta szenved.
Biciklizni meg kell tanulni, vagy nem? Az olyan, mint a járás, úszás… Vagy tán tévedek? De jó volna, ha tévednék, mert akkor nem kéne újfent egy hatalmas rapliba keverednem. Mert rapli az van, minden alkalommal, amint kiejtjük a szánkon azt a szót, hogy „bicikli”. A mi családunkban a „bicikli” felkerült a bar-listára.
Hú, ahogy írtam, remek ötletem támadt: áttestálom a feladatot N. férjére. Szemmel láthatólag ért hozzá, hisz egy gyereket már megtanított, akkor a második már rutinmunka lesz. És vele talán a fiam is visszafogottabb lesz a hiszti terén.
Remek ötlet, ezt fogom tenni, téma lezárva.

Kerti-parti

Kijött az első igazi jó idő, megkezdődött a kerti-parti szezon. Az elmúlt hétvégére össze is jött kapásból három meghívás, persze nagyjából azonos időpontra, viszonylag egymástól távoli helyszínekre. Komoly dilemma. Kerti-parti turné, két gyerekkel. Osztottunk, szoroztunk, végül leredukáltuk kettőre a tervezett vizitek számát, a harmadikat fájó szívvel lemondtuk.

Mivel kisebbik gyerekünk éppen korán kelő korszakát éli (és a vendéglátóink gyerekei pedig mindig hajnalban kelnek) így már „hajnali” kilenckor útra keltünk az első helyszínre. Az volt a családi megállapodás, hogy ebéd után lelépünk, otthon gyors délutáni szieszta, aztán irány a másik helyszín.

Ahogy megérkeztünk, nagyobbik csemeténk szinte rögtön eltűnt a sok másik gyerekkel, látni is csak messziről láttuk őket a kert végi játszótéren, vagy babakocsit tologatva, illetve a kertben bringázva (új tudomány a bringázás, megérne egy külön eszmefuttatást J ). A kisebbiknek, kellett úgy röpke négy-öt óra, mire felengedett, nem túl könnyen barátkozik a lelkem. Mi szinte az egész vendégséget egy teraszon ülve, eszegetve-iszogatva-beszélgetve-pihengetve-napozgatva töltöttük, nagyon kellemesen.

Mondanom sem kell, hogy olyan jól érezték magukat a kölkök (és hát mi is), hogy nem volt szívünk elrángatni őket egy órakor, így ott felejtettük magunkat egész napra. Mert ha a gyerekek jól érzik magukat, csak úgy lehet nyugalma egy szülőnek is.

Ha nem lettek volna a kölkök, valószínűleg végigrohantuk volna mindhárom meghívást, és nem tudtuk volna igazán egyiket sem élvezni, így viszont nagyon klassz nap lett belőle. Van még mit tanulnunk a gyerekeinktől.