Ajándék ötletek - Ötletes ajándékok

Tudom, tudom, hogy még odébb van, de én már, azért agyalok a család gyerektagjainak karácsonyi ajándékán. Évről évre egyre nehezebb nekünk szülőknek kiválasztani a megfelelő játékot. Az egy dolog, hogy játéktól roskadoznak a játékboltok polcai, na de jó játékok? Hát? Ezt már azért alaposan megkérdőjelezném. Gyakran, egyre gyakrabban, nem tudok, mit választani a fiamnak. És ez engem aggodalommal tölt el, hisz még csak 5 éves, mi lesz, ha 8 éves lesz, akkor mit fogok neki venni? Most még legutolsó mentsvárnak itt a Lego, ami legalább kreatív, bár könnyen szétesik, és drága, de legalább értelmes. Én, minden évben becsempészek azért az ajándékok sorába, egy társasjátékot is, mondván, hogy az eszét is használja, ha már van neki. De idén ez is Lego lesz. Hisz a Lego is remek társasokat adott ki, idén. Oké, persze, könyv is lesz a fa alatt, hisz nem győzök elég könyvet vásárolni a csemetémnek. De ezt a szűk keresztmetszetű költségvetést összeadva már 40000 Ft-nál tartok és kvázi nincs semmi a fa alatt. És közben azt is próbálom neki tanítani, hogy nem csak az ajándék miatt várjuk a karácsonyt, hanem mert szeretjük egymást, jó együtt lenni, jó dolog finomakat enni, etc… De, könyörgöm, hát csak gyerekből van ez a szerencsétlen! 5 évesen magam sem a szeretet miatt vártam a karácsonyt… És persze ilyenkor nagyon jó nevelési eszköz az, hogy selejtezzük ki a játékokat és adjuk oda a szegényebbeknek. És tényleg, hány szegény gyerek van ma szerte a világon, akinek tényleg csak a szeretetről szól a karácsony, vagy talán még arról sem. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy de jó dolga van az én fiamnak…
Megint csak azt tudom leírni, hogy nagyon nehéz ma szülőnek lenni, mértéket tartani, erkölcsi útmutatást adni a gyereknek és közben azért kényeztetni is őket, hisz gyerekek, a mi kis szemünk fényei. Hát persze, hogy szeretném, hogy boldog legyen a karácsonyfa alatt, és örüljön az ajándékainak. Na, ezeket adja össze valaki… Boldog is legyen vele a gyerek, hasznos is legyen az ajándék, fejlesszen is, és lehetőleg ne a csillagos eget kelljen cserébe odaadni a pénztárnál. Nem sok ez egy kicsit…?

Sport mindenáron?

Az én válaszom: rémálom. Rémálom, de kötelező rémálom. Sokan vaskalaposnak mondanak, de az úszás nekem az a kategória, amiből nem engedek. Hisz muszáj valamit sportolnia a gyereknek, és az úszás a legjobb módja, hogy minden izma egyaránt fejlődjön. Ez nem holmi hirdetés akar lenni, vagy netán kampány az úszás mellett, csak nekem ez a véleményem róla. N. gyereke és az én gyerekem egy úszóedzőhöz jár. Csak, hogy míg N. gyereke imádja az úszást, az enyém utálja. Komolyan drámai és egyben leírhatatlan a különbség a kettőjük hozzáállásában. Az én csemetém minden reggel cirkuszol, mikor menni kell, N.-ék örömmel érkeznek és lányuk szinte berepül a vízbe. Mindent megcsinál és napsugarakat hoz az uszodába a széles mosolya.
Az én gyerekem csak ordítást hoz az uszodába és hatalmas viharfelhőket. Pedig ügyes, de nem szereti az egészet. De ha most beadom a derekam és engedem, hogy abba hagyja, akkor feljogosítva érezheti magát, hogy innentől bármit befejezhet idő előtt, ami nem neki tetsző. Pedig megmondom őszintén, szívem szerint már rég megengedném, hogy hagyja abba, csak az eszem tudja, hogy nem szabad. De vajon hol húzódik az a bizonyos vékony határ, amikor még építő a kitartás, és nem romboló? Mikortól kezdem a gyerekemet megnyomorítani, mert egy olyan dolgot csináltatok vele, amit történetesen utál? Abban reménykedem titkon, hogy, ha úszik, akkor csinos kis pasas lesz belőle idővel, akinek az izmain látszik, hogy kemény edzések állnak mögötte. Na, akkor, egyszer, azért remélem, hogy hálás lesz nekem, amiért kitartóak voltunk. Hú, de addig még rengeteg edzés és kemény munka áll előttünk.

Végre biciklizik

Na, azért nem kell hosszú túrákra gondolni, de már 20 m-t megtett egyedül. Ennek borzasztóan örülünk, ugyanis egész eddig tényleg hallani sem akart a biciklizésről.
Miután minden ötletből kifogytunk, hogy hogyan taníthatnánk meg fiúnkat biciklizni, elővettük az ősöreg, de jól bevált módszert és a módszerrel együtt a seprűnyelet is. Ezzel a hatékony eszközzel egész hamar ráérzett a gyerek az egyensúlyozás művészetére, míg nem szorgos gyakorlásunkat keresztbe vágta a hirtelen jött özönvíz szerű eső. Se baj, majd holnap folytatjuk. Addig legalább apuka is kipiheni magát, mert a rövid seprűnyél igencsak kikezdte a derekát. Strapás egy meló ez a bicikli-oktatás.

"Bababarát" kórház

Mai, ortopédián tett látogatásom, megrázó élmény volt. Balkáni körülmények, felfokozott hangulat, 500 síró baba, 100 bőbeszédű nyugdíjas. A felnőtt rendelővel szemben található a gyerek. 0-10 éves korig voltak ott várakozó gyerekek. A szülők egymást tapossák, némelyek nyugtatgatják babájukat, mások pedig próbálják lekötni nagyobb gyermekük figyelmét.
Sehol egy kisasztal, sehol egy könyv, vagy papír, ceruza. Miért is lenne? – Orvoshoz jön, nem szórakozni! Ha ez a magyar egészségügy hozzáállása, akkor ne várják, hogy a szülők ezt nyugodtan tűrjék. Miért is kéne? Ez nem egy normális állapot.
Tőlünk napnyugatra, fejlettebb demokráciákban ez nem így működik. Itthon a kórházak, nem hogy nem bababarátok, de babaellenségek. Hogy lehet ilyen körülményeknek kitenni csecsemőket, babákat, gyerekeket? Beteg felnőttek lihegnek a csecsemőkre. Aki szerencsés az ülhet, aki nem álldogál 3 órán át.
Mély tisztelet azoknak a szülőknek, akik ezt végig várják és még nagyobb tisztelet a gyerekeknek, hogy ezt ilyen csendben tűrik. Sajnos a kényszer nagy úr és ha muszáj, hát muszáj. Csak biztos vagyok benne, hogy akinek pénze van, megy a magánrendelésre, ahol minden korrektül működik, némi ellenszolgáltatás fejében. Igen ám, de mi van a kevésbé tehetősekkel? Ez, amit ma láttam, hát ez nagyon durva…

Apró őrületek

Hogy mi szülők mire nem vagyunk képesek, hogy boldognak lássuk gyerekeinket? Hogy mennyi butaságot veszünk meg nekik meggyőződéseinkkel szembe menve? Erre építenek a játékgyártó és forgalmazó cégek. Hiába vannak atom biztosnak hitt, kőbevésett elveink, gyermekeink könyörgő arcát látva hamar porrá hullik az a bizonyos kőtábla.
Az egészben azt találom hihetetlen szörnyűnek és inkorrektnek, hogy ezek a kisgyerekek, még képtelenek különbséget tenni jó és rossz között. Nekik még nincs kialakult értékrendjük, sem jól működő ítélőképességük. És ez a világ pont ezt a csodaszép naivitást használja ki, pusztán anyagi érdekektől vezérelve.
Mert az a szerencsétlen gyerek, aki a TV-ben, a játékboltok polcain és az oviban a barátainál folyamatosan valamilyen apró haszontalan, értelmetlen kis kütyüt lát, persze, hogy idővel (nem is kell sokat várni) maga is vágyik majd utána. Mondhatnánk ugye, hogy minek néz TV-t, meg minek jár Plázába játékboltba, de szerintem maradjunk a realitás talaján és próbáljuk meg elfogadni, hogy immár a XXI. században élünk, és ezek a dolgok kikerülhetetlenek. Vagyis kikerülhetőek, komoly elszántsággal és kitartással, meg némi makacssággal, csak kérdés, hogy hosszú távon megéri-e a gyerek számára?
Én az elmúlt 4 hónapban 4 ilyen fellángolásra emlékszem, aminek középpontjában valami haszontalan vicik-vacak (ha ezt a fiam hallaná) állt. Első: Dinofroz, majd: Bakugan, Fingerboard, most pedig új őrület Mighty beanz. Mi bennük a közös? Az a marketing-fogás, hogy úgy vannak csomagolva, hogy nem látni bele a dobozba, ezáltal fogalmad nincs, hogy éppen melyiket kapja meg a gyerek a 100 példányból. Ja és a reklám szlogen a következő: „Gyűjtsd össze mind!”. Hát mi ez, ha nem felhívás keringőre? Magyarra lefordítva: a gyerek rágja a füledet naphosszat, hogy még csak x darab van meg belőle, és megállás nélkül vinnyog, hogy abból az x darabból is már van jó néhány egyforma.
És ebben a szülők ellen dolgozó világban próbálunk meg értékes, nem a külsőségekre adó gyerekeket nevelni? Hát nem egyszerű…

Illik-e rászólni más gyerekére?

A minap azon lamentáltam, hogy vajon illik-e rászólni más gyerekére. Én azon az állásponton vagyok, hogy mindenki dirigálja a sajátját. Nyilván, ha valami életveszélyes dologról van szó, az más elbírálás alá esik, de egyébként ártatlan szituációkban, mindenki terelgesse a saját csemetéjét.
Történt ugyanis nemrég, hogy egy kerti partin az én fiam többi társával együtt „drámai módon” rohangált. Ki hallott már ilyet, hogy kerti partin szaladgálnak a fiúk? Történetesen a nagy lendületben véletlenül fellökött egy másfél évest. Kedves anyuka olyan minősíthetetlen hangon ordított a fiamra, hogy nekem is kinyílt az a bizonyos bicska a zsebemben. A fiam zokogó rohamot kapott, ugyanis véletlenül történt az egész, és soha eszébe nem jutna fellökni egy nála jóval kisebbet. Vegyes csoportba jár az oviba, ahol az első naptól azt tanulják, hogyan kell vigyázni a kicsikre. Én anyatigris lévén, anyukának elmagyaráztam, hogy a hangvétel nem túl európai egy ötévessel szemben, és majd én rászólok, ha úgy ítélem meg a helyzetet, hogy rá kell, de akkor sem ebben a stílusban. Én egyébként ott voltam és láttam a történetet. Ő nem, mert egy másfél évesre úgy látszik már nem divat figyelni. Amikor az enyém volt ennyi idős, akkor igen, beáldoztam a saját jó érzésemet és egy ilyen hasonló kerti bulin, megállás nélkül utána kajtattam. Sajnos ez ezzel jár. Saját felelősségünket ne próbáljuk más (egyébként kiskorú) gyerekekre hárítani, mert nem fer, véleményem szerint. De egyébként meg, az ilyen események gyakran előfordulnak és még egy gyereknek sem lett 8 napon túl gyógyuló sérülése egy ártatlan eséstől. A lényeg, hogy mindenki imádja a saját gyerekét, de tiszteljük már meg a másik gyerekét is, és próbáljunk kulturáltan szólni hozzájuk, hisz ezek csak ártatlan gyerekek…