Eszetlen hőség

Lehet, hogy nem leszek túl népszerű ezen kijelentésemmel, de nem bírom ezt a meleget. Én nem tudom, hogy hová kellett volna születnem, de hogy nem ide, az tuti. Egész egyszerűen minden porcikámmal azt érzem, hogy el fogok olvadni ebben a melegben. Régi mondásomat idézve, miszerint 3 nélkülözhetetlen dolog van az életben: epidurális érzéstelenítés, cumi, légkondi; nem bírok klíma nélkül létezni. Komolyan csak lézengek és szenvedek, és a napi teendőimet is nehezen látom el. Ezt a meleget, tuti csak vízparton lehet elviselni. Itt a városban ez halál.
Na megyek, a gyerekem bokáig érő vizébe belefekszem...

A Liszt Ferenc téren jártunk...

Szombaton, lévén, hogy nem tartózkodott itthon a csemeténk, elmentünk vacsizni, meg csevegni a Liszt Ferenc térre a barátainkkal. Nyár van, szép idő, ilyenkor mindig mehetnéke van az embernek. Nézelődni, bámészkodni, figyelni az embereket.Gondoltuk a Liszt Ferenc tér alkalmas erre. Régen legalábbis alkalmas volt. Volt, ahol jó volt a kaja, és rengeteg ember volt mindenhol. De szombaton, még a kaja sem volt jó, és nagyon kevés ember volt a téren. Nem tudom, minek köszönhető ez a pangás, a foci VB-nek, vagy a válságnak, de lehangolóan kevesen voltak. Végül is mindegy, mert mi jól éreztük magunkat, de tényleg nyomasztó volt az üresség, hisz régen egy szöget sem lehetett leejteni ezen a téren egy nyári szombat estén.
A kaja-ügyre visszatérve, lehet, hogy mi választottunk rosszul éttermet, de a saláta, amit ettünk rettentő ízetlen és fantáziátlan volt. Mintha csak a zöldségeket összevagdicsolták volna, nulla öntettel. A sült kecskesajt viszont finom volt, de azon nem lehet, mit elrontani, szerintem..

Edzőteremben...

Tegnap N. előállt egy merész gondolattal: este menjünk edzeni. Hajrá, menjünk. Lévén, hogy gyerekeink vannak, nem ruccanhatunk el csak úgy akár hová, tehát megvártuk hites társaink hazajövetelét, s csak azután ugrottunk le az edzőterembe. Már ezen is rengeteget lamentáltunk N.-el, hogy kissé talán igazságtalan leosztás, az, hogy miénk a gyerek-utánfutó, és csak akkor tudjuk leakasztani magunkról ezt a néha édes, néha nehéz terhet, ha férjeink hazagaloppoznak. Szóval férjeink hazagaloppoztak, mi pedig Nórival elgaloppoztunk a már fent említett számomra kínzóteremnek titulált helyre. Örömmel konstatáltuk, hogy a hely gondolt a kisgyerekes sportolni vágyó anyukák igényeire is, mert volt gyerekmegőrző. Nagy-nagy piros pont a helynek. Az ott átélt szenvedéseket nem ecsetelném, bár N.-nek nagyon jól esett egy kis mozgás, én jobban értékeltem volna egy jó kaját. Na, mindegy, nem lehet mindig csak az evésre gondolni, mert akkor jutunk oda ahová mi jutottunk. Na, nem vagyunk éppen kövérek, csak a kisgyerekes anyukák életét élő hagyományos magyar nők, akiken le-fölszambázik standardan 5 kiló. (Ünnepek után leginkább föl.) Szóval itt a nyár és a mi kis féltve őrzött plusz kilóink újfent láthatóak lesznek. Ez a sokk minden tavasszal elér minket, de idén elgondolkoztam…
Férjeinket vajon megérinti-e a félelem halvány szele, hogy évről évre terebélyesedő pocakjuk napvilágot lát? Szerintem abszolút nem. Tehát a „teremtés koronái” megint nyugodtan hátra dőlhetnek, mi pedig izzadhatunk a kondi gépeken. Nem egyszerű szuperanyunak, bombanőnek, és házvezetőnőnek lenni egyszerre. De valójában kit érdekel az a plusz 5 kiló felesleg, ha amúgy harmóniában vagyunk magunkkal? Szerintem senkit. Akkor minek kínozzuk, sanyargatjuk magunkat állandóan. Enni jó dolog. És este a legjobb, hisz akkor van nyugi otthon. Akkor tudjuk átbeszélni az aznapi élményeket gyerekeinkkel, férjeinkkel. Vagy ha csemeténk még kicsi, akkor férjünkkel összekacsintva gyorsan letenni az apróságot aludni, és a kanapéra lezuttyanva feltett lábbal vacsorázni édes kettesben. Én erről nem vagyok hajlandó lemondani. Fogyókúra így kilőve. Marad a kaja, marad az 5 kiló, és a széles mosoly is a szánkon, hogy szeretünk és szeretve vagyunk.