Ízutazás az Olimpiában

Hosszas szervezés, tervezés, megbeszélés, telefonálás, és lemondás után végre eljutottunk az Olimpiába. Mivel már sokat hallottunk róla, nagyon vártuk az első nagy „találkozást”. Négyen, a gasztronómiai élményre kiélesített ízlelőbimbókkal, és óriási reményekkel, beültünk a helyre. Külsőleg takaros, belsőleg, családias, ízléses, minimálisan díszített apró étteremről van szó. Aki nem tudná, annak leírom, hogy egy itthon újszerű éttermi vonulatot képvisel, mert nélkülözi az étlapot, és az egyéni választás lehetőségét. Ellenben van egy tábla, melyen fel van tüntetve, az aznap a piacon frissen beszerzett alapanyagok listája, illetve némi kiskapuként a választás lehetőségét biztosítandó, 3., 4., 5., 6., vagy annál több fogás a hozzá tartozó árakkal. Tehát, ebben az étteremben csak a fogás számát tudja a delikvens kiválasztani. Amint ezt megtettük, kaptunk egy kedves kérdést, hogy rendelkezünk-e némi ételallergiával, vagy esetleg van-e olyan étel, amelyet csípőből elutasítunk. De innentől kezdetét vette egy olyan fajta gasztronómiai hullámvasút, amelyen zavart, hogy nem én irányítok. (Úgyhogy, aki nem szereti kiadni az irányítást a kezéből, az 3 nyugtatóval felszerelkezve érkezzen a helyre.) Lényegében úgy ültünk ott, mintha egy vendégségben lennénk, ahol nem tudod, mit kapsz, de mindennek örülnöd kell. Minden fogáshoz külön bor dukált, az ásványvizet kérés nélkül szolgálták fel, és a pincér igen karizmatikus személyisége lévén, nem igen tűrt ellenvetést. De az látszott a pincéreken, hogy azt, amit, csinálnak, szívvel-lélekkel csinálják, és a hely minden apró részletének tökéletességéről meg vannak győződve. Ambivalensek az érzéseim az estével kapcsolatban, mert azt nem mondhatom, hogy nem voltak jók a felszolgált ételek, meg azt sem, hogy a pincérek ne tették volna a dolgukat, mégis összességében nem voltam teljesen elégedett. Kicsit az volt az érzésem, hogy a pincérek, maguk magasztalják a helyet, meg sem várva, hogy a vendég tegye ezt meg. Fordított volt a leosztás, és nekem kellett megtisztelve éreznem magam, hogy ott lehetek. De, összességében az étel finom volt, de nélkülözte azt az extrát, amit egyik kedvenc helyünkön a Bock bisztróban tapasztalunk.

Kirándulás 3 FIÚVAL

Mára beigazolódni látszik azon tegnapi állításunk, hogy használjuk ki az utolsó szép őszi napokat. A hétvégi jó időben felkerekedtünk és kirándulni mentünk barátainkkal és az ő bájos csemetéikkel. Így összesen 3 kiskorú FIÚ volt a társaságban. Gondoltuk kipihenjük magunkat a fárasztó hét után. Micsoda felüdülés lesz sétálni a természetben, meg valahol jót kajálni, anélkül, hogy a kaját meg kéne főzni, majd utána elmosogatni a fennmaradó csetrest. Szóval rákészültem egy relax napra, főleg, hogy mindkét apuka velünk lesz, így mi anyukák nyugodtan bóklászhatunk a magunk tempójában, mert van, ki kergesse a gyerekeket.
Hú, mekkorát tévedtem. Az én amúgy viszonylag kezelhető fiam, átváltozott ördöggé, és 3-an egész nap úgy pörögtek, hogy lényegében egy levegővételnyi időre sem álltak meg. Ebbe beletartozik: az elrohan eszetlenül, az elkóvályog szó nélkül, a felmászik, majd hatalmasat esik, egyszóval minden, amit egy anyuka a rémálmaiban el tud képzelni.
A „nyugodt” ebéd folyamán, levertek, kiborítottak, veszekedtek, leestek, WC-re jártak, eltűntek és hasonló gaztetteket követtek el. A pincérek szerintem pezsgővel ünnepeltek, amint kitettük a lábunkat az étteremből.
Este 6-kor beszíjaztuk őket a gyerekülésbe, ezen a ponton én nagyon megkönnyebbültem, majd berogytam a kocsiba, és 17-szer fáradtabbnak éreztem magam, mint mikor elindultunk. A 3 ördög édesdeden elaludt a kocsiban, mi pedig konstatáltuk, hogy rémesen elfáradtunk. Tehát pihenni nem gyerekkel kell menni. Ezt eddig is tudtuk, de 3 fiú az tényleg kemény! (Tisztelet minden anyukának, akinek 3 fia van és még épelméjű.)
Este 8-kor a férjemmel együtt már aludtunk, szerintem hamarabb, mint a porontyunk.

A Bock-bisztróban jártunk

Hites férjemmel, immáron hetedik éve hajtjuk együtt az élet szekerét. (hú, de szépen hangzott ez, még a végén előjön belőlem a költő…) Na már most, minden házassági évfordulónkon elmegyünk valami klassz helyre vacsizni. Imádunk jókat enni. Most ugyan ez kicsit körülményes volt, mert nyáron nagy diétába kezdtünk (erről majd máskor), de azért idén is neki indultunk ünnepelni. Férjem, mivel egy újságban olvasott a Bock bisztró séfjéről, ezért úti célul ezt a helyet választotta. Komolyan az a hely valami fantasztikus. Mivel nagy Párizs rajongó vagyok, már maga a miliő is elvarázsolt. Hihetetlen franciás hangulat, a személyzet végtelenül udvarias, a kiszolgálás világszínvonalú. Végre egy hely, ahol a szolgáltató ipar működik, és valóban kiszolgálják a kedves vendégeket. Ez számomra szívmelengető, ugyanis kis hazánkban demokrácia ide-vagy oda, a szolgáltató ipar még gyerekcipőben jár. De visszatérve a kajára. Miután sutba dobtam az adott estére a fogyókúrámat, berendeltem előételt, főételt és még desszertet is!!! Az előétel frenetikus volt. Királyrák volt, de nem holmi vézna mirelit, hanem szaftosan omlós dundi falatkák. Mindez nyakon volt öntve chilis fűszerolajjal, és friss baguettet adtak hozzá. Elképesztő volt. (hú, de éhes lettem, ahogy ismét felidéztem az ízeket)
A főételem hal volt, korrektül elkészítve, de semmi extra nem volt benne. Talán a választásom nem volt ideális, de a férjem főétele, valami csoda volt. Ami az elkészítésében nehézséget tud okozni, az a libamáj, de itt prímán meg volt oldva, mert elképesztően omlós volt.
Hát és számomra, egy hely mindig a desszertnél vizsgázik, ugyanis már-már fanatikusan szeretek sütni, és imádom a jó édességeket. Szóval ez a hely nagyon durván csillagos 5-re vizsgázott nálam. Egy angol krémet választottam, ami egy-egy roppanós rétes lap közé volt betöltve, és erdei gyümölcs öntettel megbolondítva. Mennyei volt.
És mivel mindenkit az árak érdekelnek, egy közép kategóriás hely, mármint árban. Ha valami fontos családi esemény van, akkor mindenképp ajánlom, de egy szimpla hétköznapi vacsora-kiruccanásra valószínűleg árban kicsit magas.

Kis tücsök

Jó barátnőm M. már régóta mondogatja, hogy, ha a Balatonon vannak mindig benéznek Szemesre a Kis tücsökbe, mivel isteni a harcsapaprikás túrós csuszával. Ami történetesen az én életem párjának a kedvenc kajája. Nyáron a balatoni nyaraláskor útba ejtettük ezt a helyet. Hát, meg kell, hogy mondjam, isteni volt minden, amit kikértünk. Én, nagy vadas marha imádó hírében állok, így én azt rendeltem, de előtte még kértem egy sültpaprika krémlevest. Mindkettő elképesztő volt. A fiamnak marhapörköltet rendeltünk házi tarhonyával, ami tényleg házi volt, nem amolyan egyforma apró gömböcök gépi futószalagról, hanem kézzel gyúrott formátlan labdacsok, amikre élmény ráharapni, mert a fiam szavaival élve: ruganyos. És tényleg igaza van, ruganyos volt, nagyon házi, nagyon finom. A férjem persze húslevest kért (mi mást?), majd utána a híres harcsapaprikást. Mindkettőtől mámoros mosoly szaladt az arcára. Desszertnek (mert ugye számomra a desszert a lényeg) én madártejet, férjem pedig kávékrémet kért csoki fagyival. Madártej isteni volt (bár azt szerintem nehéz elrontani, hacsak nem csapódik ki a tojássárgája a nagy hőtől.) és ami külön szívmelengető számomra, hogy láttam benne, az apró barna vaníliamagokat úszkálni. Na, de a kávékrém, aminek az alján egy csokimousse szerű krém volt, én életemben olyan finom csokikrémet még nem ettem. Pont jó „cukorfokkal” rendelkezett, minőségi csokiból és elképesztően olvadt szét az ember szájában, mint egy jól behűtött trüffelgolyó.
A hely nagyon kellemes, nem puccos, de mégis kedvesek a pincérek, és az én vesszőparipám, hogy tudják mi a szolgáltatóipar. Az árak is kellemesek, egy vasárnapi családi ebédre tökéletesen megfelelnek, feltéve, hogy épp a Balaton közelében tartózkodunk. Mert Budapestről odamenni ebédelni, a mai benzinárak mellett, már talán nem annyira olcsó.

A Liszt Ferenc téren jártunk...

Szombaton, lévén, hogy nem tartózkodott itthon a csemeténk, elmentünk vacsizni, meg csevegni a Liszt Ferenc térre a barátainkkal. Nyár van, szép idő, ilyenkor mindig mehetnéke van az embernek. Nézelődni, bámészkodni, figyelni az embereket.Gondoltuk a Liszt Ferenc tér alkalmas erre. Régen legalábbis alkalmas volt. Volt, ahol jó volt a kaja, és rengeteg ember volt mindenhol. De szombaton, még a kaja sem volt jó, és nagyon kevés ember volt a téren. Nem tudom, minek köszönhető ez a pangás, a foci VB-nek, vagy a válságnak, de lehangolóan kevesen voltak. Végül is mindegy, mert mi jól éreztük magunkat, de tényleg nyomasztó volt az üresség, hisz régen egy szöget sem lehetett leejteni ezen a téren egy nyári szombat estén.
A kaja-ügyre visszatérve, lehet, hogy mi választottunk rosszul éttermet, de a saláta, amit ettünk rettentő ízetlen és fantáziátlan volt. Mintha csak a zöldségeket összevagdicsolták volna, nulla öntettel. A sült kecskesajt viszont finom volt, de azon nem lehet, mit elrontani, szerintem..