Babavárás-szülés

Több barátnőm is babát vár. A nagypocakosok közül, az egyiknek, a szülés körüli időszakban, a férjének dolgoznia kell külföldön. De mi nők, nem riadunk meg, hanem összetartunk, és a barátnőmmel megbeszéltük, hogy majd én leszek azon idő alatt ügyeletben, és viszem szülni, ha kell. Mivel nem az első baba, ezért a barátném sem annyira feszült, a kialakult helyzet miatt. Megmondom őszintén, én egy kicsit, titkon reménykedem abban, hogy lesz doglom az ügyeletben, mert olyan mérhetetlenül izgalmas lehet, látni, világra jönni a barátnőd babáját. Az egy olyan bensőséges, és meghitt pillanat, amit így kívülállóként nem sokszor élhet át az ember. Hisz, amikor én szültem, akkor sodort az esemény, fájdalmaim voltak, és nem igen tudtam koncentrálni, a helyzet szépségére. De így, hogy nem én, hanem drága barátnőm fog vajúdni, én meg csak asszisztálok és megélem a csodát, ez nagyszerű dolog. Azt azért még nem pontosan tudom, hogy hogyan fogok egyedül kamerázni, meg fényképezni, meg segíteni, de majd megoldom, ha kell. Hú, most jövök rá, hogy micsoda felelősség ott fotózni, hisz, ha nem sikerül a kép, akkor ezt nem lehet megismételni, hogy én újra kattinthassak. Szóval, ilyen izgalmas február vége elé nézek én... És nagyon várom...

otthonszülés

Reggel a Class Fm-et hallgatva, az otthonszülés volt a téma. Nekem erről nagyon határozott és megingathatatlan véleményem van. Engem, konkrétan felháborít ez az egész intézmény amit otthonszülésnek nevezünk. Ugyanis ebben az esetben nincs aki a gyerek jogait és életét figyelembe venné. Hisz ki kérdezi meg azt a gyereket, hogy akar-e nem steril és nem biztonságos körülmények között megszületni. És ezt pusztán miért teszik az anyák? Hogy a saját szülésük szép és háborítatlan legyen. A szülés nem a romantikázásról szól, hanem egy emberi élet világra jöveteléről. Mivel, ma a kórházban biztosítva vannak a feltételek, hogy egy gyerek egészségesen jöhessen világra, nem tudom, hogy miért kell visszamenni az időben és követni az otthon, párnák közt való szülést. Minden a világon előre, a fejlődés útján halad, akkor mi nők, miért gondoljuk, hogy ebben a dologban a régi elavult dolgoknak kéne reneszánszát élni. Persze régen a nők kórház nélkül, ha kellett a kukorica földön szülték meg gyerekeiket, csak nézzük meg, hogy akkor 100 születésre, hány halott baba jutott. Most ez az arány sokkal kevesebb, mert steril, biztonságos, felügyelt helyzetben szülhetünk a kórházban. És megint csak hangsúlyoznám, hogy a szülés szerintem nem a nők jó érzéséről szól, hanem a baba egészségéről. Ma már annyi alternatív szülőszoba van, miért kell gyerekek életét kockáztatni ész nélkül? Ráadásul az a gyerek a saját gyereke annak a nőnek, aki kockáztatja a babája életét, az otthonszülés kedvéért.
Hú, nagyon felháborít a téma, és mindig indulatokat vált ki belőlem. Természetesen, ha valaki másként gondolja, ám legyen, de én, mint felelős anya, maximálisan ellenzem, a jelenlegi formájában az otthonszülést. (Azt is tudom, hogy Hollandiában ez remekül működik, csak a nagy különbség abban áll, hogy ott 1 percen belül ott van egy full felszerelt rohamkocsi, ha baj van. Nálunk a rohamkocsik is elavultak, és a csecsemőmentőből is kevés van, akkor miről beszélünk?)

Még mindig diéta

Vajon mi nők tényleg csak a tökéletes, nagykönyv szerinti 90-60-90-es arányokkal lennénk megelégedve? Csak nádszál vékonyan, bomba alakkal éreznénk magunkat jól a bőrünkben? És ezt a gondolatot mi táplálja belénk? Talán a társadalom, a média, férjeink, vagy netán jóakaróink?
Miért nem lehet boldogan élni egy kis súlyfelesleggel? Nem sokra gondolok, csak arra a bizonyos 5 kilóra, ami a terhesség során rajtunk maradt. Tényleg olyan nagy probléma ez, hogy képesek vagyunk megmételyezni a mindennapjainkat?
Azon is tűnődtem, hogy a minden mindennel összefügg alapon, a lélek is összefügg a testtel. Lehet, hogy belső diszharmóniánkat akarjuk a tökéletes alakkal ellensúlyozni?
Sokkal egyszerűbb lenne egy olyan világban élni, ahol mindenki úgy jó, ahogy van. Igen, tudom, hogy szentimentális vagyok, de talán jó lenne a sportra, mint egészség megőrzésre, és nem, mint kínzóeszközre gondolni, mely segít anorexiás egérre válni.
Vicces, hogy mostanában mindenki megtalál ezzel a témával. Ma egy barátnőmmel beszélgettem, aki történetesen két gyerekszülés után komolyan mondom, hogy olyan, mint iskolás korunkban, és még is azon panaszkodik, hogy a combja, meg a hasa, meg a feneke… És megértem, mert mindenkiben van egy saját kép magáról, de könyörgöm, nem 16 évesek vagyunk, hanem a duplája, és itt jön a felelőssége a médiának. Talán, ha nem a tűbe fűzhető modelleket reklámoznák folyton, ha az idei trendi fürdőruhák nem 15 éves fiatal lányokon domborodnának 36-os méretben. Talán minket sem taszítanának a teljes apátiába a fehérnemű bolt próbafülkéjében, amikor rájövünk, hogy szép a kiválasztott darab, de nem úgy áll, ahogy azt az újságban, vagy a reklámban láttuk.
Tényleg ez minden, ami fontos egy nőből? A teste?
Én amondó vagyok, hogy a belső harmónia a legfontosabb. Ha valaki 50, 100, netán 120 kilósan érezi jól magát a bőrében, teljesen mindegy. Mindenki a maga mércéje szerint fogyózzon vagy egyen, a lényeg, hogy neki és a férjének öröme leljen a testében.

Törvényszerű-e a depresszió?

Azon gondolkoztam, hogy vajon törvényszerű-e a gyerek születése utáni depresszió? Vagy csak az első gyermek születését élik meg némelyek olyan nehezen? Nyilván alkat kérdése ez is, mint sok minden más az életben. De én a magam részéről hajlamos vagyok néha igencsak nekikeseredni, és depresszióba süllyedni. Jó, lehet, hogy nem pont a pszichológia szemszögéből vett depresszió ez, de én, magam annak nevezem. Nem volt ez másképp a gyerek születésekor sem, csak akkor hihetetlenül rosszul éltem ezt meg, mert azt hittem, hogy egyedi, és biztos azért vagyok depis, mert nem szeretem a csemetém. Ma már tudom, hogy ez egy nagy butaság, mert ez egy létező probléma, szülés utáni depressziónak hívjuk.
De, ha tudjuk, hogy van ilyen, akkor miért nem készítjük fel jobban rá a babát váró kismamákat? Hisz mennyivel egyszerűbb lenne, ha a már depresszióban lévő kismama olvashatna erről szóló könyveket, vagy újságcikkeket. De nem csöpögős, agyon tömjénezett gyereknevelős könyveket, hanem vicces hangvételű, igaz, megtörtént eseteket már aktív anyukáktól. Akkor kézzelfogható lenne az a fajta összetartozás érzés, hogy mások is éreztek ilyesmit, mások is voltak rossz passzban, és lám nem vagyunk egyedül. Sok könyv foglalkozik a gyerekgondozás témakörével, de kevés foglalkozik az anyává válással és annak lelki nehézségeivel, illetve hátterével. Mert, mint mindent, az anyaságot is tanuljuk, és idővel beleszokunk. Van persze olyan is, aki egyből, mikor kibújik a babája, már imádja, de van olyan is, akinek idő kell, hogy megszeresse. Nekem a szülésznőm egy nagyon hasznos dolgot mondott szülés közben, még pedig azt, hogy ne csodálkozzak, ha megszületik a fiam és idegennek fogom érezni, annak ellenére, hogy nagyon vártam őt. Majd idővel megismerem és megszeretem. És így is lett. De azzal az egy mondattal engem olyan sok szorongástól mentett meg később, hogy el sem tudom mondani, és nem győzök neki hálás lenni. Ilyen igaz, biztató, őszinte mondatokra van szükségük a kismamáknak és anyukáknak.