Playstation contra játékkatona

N. is és én is zászlóvivői vagyunk annak az elvnek, miszerint nem szeretnénk alig több mint 5 éves gyerekeinket megfertőzni a számítástechnika remekműveivel. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a számítástechnika egy alantas, elvetendő dolog, csak azt, hogy nem akarjuk, hogy csemetéink idő előtt cyber-gyerekekké váljanak. És bár én a tudatlanság boldog mámorában lengedezve egész idáig tudomást sem vettem a téma komolyságáról, a minap szembesültem vele.
Tényleg abba a korba léptünk volna már 5 éves gyerekeinkkel, hogy attól kell rettegnünk, ha vendégségbe megyünk valahová, akkor a játék katona helyett a játékkonzolt fogja emelgetni?
Lehet, hogy mi bigottok vagyunk, de ebben a témában nem ismerek tréfát. Nem akarom, hogy a gyerekem ezeken nőjön fel. Játsszon helyette szerepjátékot, képzelje magát bele csodás mesehősök szerepébe és leginkább játsszon a barátaival sokat, nagyon sokat.
A mi gyerekeink, annak ellenére, hogy ellenkező neműek, olyan szuperül eljátszanak együtt. Ha kell a fiam a herceg a Csipkerózsikában, ha kell N. lánya a seriff a Toy story-ban. Mindig megtalálják a közös hangot. Gyakran álmélkodva hallgatjuk N.-el kávézgatás közben, hogy a másik szobában milyen remek kis történeteket kanyarintanak a mi 5 éveseink. Szóval, mi kart karba öltve elhatároztuk, hogy addig, míg ők nem könyörögnek érte, nincs számítógép, sem játékkonzol.
Így ugyan néha igencsak megerőltető eltölteni a mindennapok lassú perceit, de legalább nyugodtak vagyunk, hogy a gyerekeink valóban a koruknak megfelelően cseperednek.
Nem akarunk a túlcsöpögős „perfect mum” szerepében tetszelegni, de mindenkinek van egy-két alapelve, amiből juszt sem enged, hát nekünk ez ilyen!