Anyám megjött Brazíliából

Semmi részletet nem tudok, csak a lényeget: rázott a gép. Mármint számomra ez a lényeg, ugyanis, aki ismer engem, az tudja, hogy gyűlölök repülni. Konkrétan félek. Most már 2 éve sikerült megúsznom ezt az utazási formát, de félek, hogy lassan megint fel kell ülnöm a gépmadárra. Pedig én és gépmadár nem vagyunk túl jóban. Én nagyon tisztelem anyám, hogy felült a gépre és utazott 14 órát, de cserébe biztos meg is volt a jutalma, hisz Brazília gyönyörű. Vagyis, biztos az, hisz én még nem voltam. Minden olyan hely tabu számomra, amihez át kell szelni az óceánt. Mert, hogy ugye az óceán fölött ráz legjobban a gép. És az én fejemben, ha ráz, az egyenlő a lezuhanással. Szóval, hívott anyám, hogy hazaért, és első kérdésem az volt, hozzá, hogy rázott-e? És rázott. És nagyon rázott. Ergó, Brazíliába se megyek. Pedig rokonaink révén, könnyedén mehetnénk oda, de ott az a fránya 14 órás repülőút, ami a tetejére éjszaka történik, és ez nekem nehezítő tényező. Hogy miért, nem tudom, de éjjel pláne nem repülök. Ezek a fóbiák borzalmasak, de egyszerűen nem bírom legyűrni, pedig komolyan akarom. De nem megy, nem érzem biztonságban magam. Pedig a fiam nagyon szeretne repülni. Jaj, muszáj lesz felülnöm, pedig nagyon kihagynám. Szóval így állok én a repüléssel. Rosszul, szerintem. Pedig itt volt a nyár, és nekem mindig mehetnékem van, mert imádok utazni, de ezzel a lehetetlen szituációval nehéz. Na majd jövőre… (Minden évben ezt mondom, aztán, amikor eljön az aktuális nyár, folyton kitalálok valamiféle kibúvót, hogy miért is ne menjünk repülővel nyaralni.) A Brazíliai élménybeszámolót majd egy következő bejegyzésben írom meg, mert csak a hétvégén jön át anyu mesélni…