Anyám megjött Brazíliából

Semmi részletet nem tudok, csak a lényeget: rázott a gép. Mármint számomra ez a lényeg, ugyanis, aki ismer engem, az tudja, hogy gyűlölök repülni. Konkrétan félek. Most már 2 éve sikerült megúsznom ezt az utazási formát, de félek, hogy lassan megint fel kell ülnöm a gépmadárra. Pedig én és gépmadár nem vagyunk túl jóban. Én nagyon tisztelem anyám, hogy felült a gépre és utazott 14 órát, de cserébe biztos meg is volt a jutalma, hisz Brazília gyönyörű. Vagyis, biztos az, hisz én még nem voltam. Minden olyan hely tabu számomra, amihez át kell szelni az óceánt. Mert, hogy ugye az óceán fölött ráz legjobban a gép. És az én fejemben, ha ráz, az egyenlő a lezuhanással. Szóval, hívott anyám, hogy hazaért, és első kérdésem az volt, hozzá, hogy rázott-e? És rázott. És nagyon rázott. Ergó, Brazíliába se megyek. Pedig rokonaink révén, könnyedén mehetnénk oda, de ott az a fránya 14 órás repülőút, ami a tetejére éjszaka történik, és ez nekem nehezítő tényező. Hogy miért, nem tudom, de éjjel pláne nem repülök. Ezek a fóbiák borzalmasak, de egyszerűen nem bírom legyűrni, pedig komolyan akarom. De nem megy, nem érzem biztonságban magam. Pedig a fiam nagyon szeretne repülni. Jaj, muszáj lesz felülnöm, pedig nagyon kihagynám. Szóval így állok én a repüléssel. Rosszul, szerintem. Pedig itt volt a nyár, és nekem mindig mehetnékem van, mert imádok utazni, de ezzel a lehetetlen szituációval nehéz. Na majd jövőre… (Minden évben ezt mondom, aztán, amikor eljön az aktuális nyár, folyton kitalálok valamiféle kibúvót, hogy miért is ne menjünk repülővel nyaralni.) A Brazíliai élménybeszámolót majd egy következő bejegyzésben írom meg, mert csak a hétvégén jön át anyu mesélni…

Focimez

Fiam, a drága, elég két-ballábas focista. Nem is érdekli ez a sportág, apuka nagy bánatára. Illetve egész eddig nem érdekelte. Történt ugyanis, hogy messzi távolból, nagy focinemzet országból érkeztek hozzánk rokonok. Ilyen országból érkező emberek, mivel is kedveskedhetnének egy fiúnak, mint névre szóló focimezekkel. Amint megkapta magára öltötte őket, majd még az esti lefekvéskor is azon alkudozott, hogy szeretne abban aludni. Persze maradt a pizsama, mez helyett.
Reggel abban ment oviba, sőt odáig merészkedett, hogy a 10 fokban a mez rövidgatyáját is fel akarta venni, hisz úgy az igazi. Mivel nem akarom mandulagyulladással itthon ápolni, ezt kategorikusan elutasítottam. Oviba beérve, természetesen bővítette a rövidnadrággal is a rajta lévő mez-repertoárt.
Mindegy, most nagyon boldog és hirtelen egyik percről a másikra megszerette a focit, apuka nagy örömére.
Az egészben csak az a vicces, hogy milyen hirtelen meg tudnak kedvelni valamit, amit előtte olyan vehemensen elutasítottak. Illetve, milyen helyesek, hogy ennyire befolyásolhatóak és mennyire rugalmas még a személyiségük. Alkalmazkodnak az adott élethelyzethez illetve szituációkhoz.