Iskolalátogatás

Az egyik, számunkra esélyes iskola rendezett gyerekfoglalkozást a minap. A lényege az volt, hogy nekünk, szülőknek az igazgatónő tartott tájékoztatót a tornateremben, amíg a gyerekeket elvitték a tanító nénik, hogy jobban megismerhessék őket. Ettől én nekem kissé borsózott a hátam, ugyanis az én egyszülöttem elég zárkózott típus, aki nagyon nehezen marad el idegen helyen. Na, de ha belendül… (De, ez nem ide tartozik.) De férjem, aki egyedül hatást tud gyakorolni a fiunkra, előző nap felkészítette mindenre. Olyan nagyfiúsan, daliásan ment az ismeretlen tanító néni után, hogy majdnem könnyek gyűltek, büszke anyuka szemembe. (Itt megjegyezném, hogy volt gyerek, aki be sem ment, mert nem volt hajlandó otthagyni az anyukáját. Jaj, de büszke vagyok a fiamra!)
Mikor odaértünk, elképedve fogadtam az elém táruló látványt. A gyerekek fürtökben lógtak a bordásfalakon, miközben egy másik csapat gyerek tombolva rohangált a székekkel telezsúfolt tornateremben a sorok között. Csak egy marék gyerek volt, aki csendben, rendben ülve várakozott. És nem egyedül voltak, hanem a szülőkkel, akik a széken ülve csevegtek egymással. Ami nem baj, csak furcsa volt, hogy hagyták így szabadon garázdálkodni a gyerekeket. Az egyik gyerek szabályosan arrébb taszajtotta az igazgatónőt, miközben Tarzannak képzelve magát, mászott egyik bordásfalról a másikra. Az egyik tanítónőnek kellett szólni neki, hogy legyen kedves lemászni a tornaszerről.
Nekem kellemetlen volt ez az egész, mert én azt gondolom, hogy egy ilyen foglalkozás is része az iskolaérettségnek, hiszen itt is meg kell tudniuk ülni a fenekükön 10 percig, amíg nem viszik el őket a tanító nénik. Szeptemberben nem tíz percet kell végigülni, hanem 45-t, 4szer 45-t.

Még mindig iskola keresés

Ma már nehezen érvényesül az az elv, miszerint írassuk be gyerekeinket a legközelebbi, nevezetesen a sarki iskolába. Valahogy, a mi időnkben, mikor ez az elv a fénykorát érte, még nem voltak ekkora különbségek az iskolák és a társadalmi rétegek, emberek között. Vagy csak én nem vettem észre. Ma, amikor minden a versengésről és a pénzről szól, az iskolák és az oda járó gyerekek között is óriási különbségek vannak. De vajon mi alapján kell iskolát választani? A kompetencia-mérések, vagy a továbbtanulási arányok, vagy a verseny eredmények alapján? Mert nekem az számítana, hogy a fiam szeresse meg a tanulást és szeressék őt. A szeretetteljes légkör a gyerekek számára elengedhetetlen volna, a szárnyaláshoz. Mert mi mástól szárnyalna leginkább egy gyerek, ha nem a szeretettől és a dicsérettől?
De valahogy ezek a dolgok hiányoznak az iskolákból. Persze tisztelet a kivételnek, bár, ha találnék ilyen kivételt, biztos oda vinném a gyerekem. Ami, úgy tűnik, hogy nagyjából jó, oda felvételi van, tehát nincs garancia a bekerülésre, ami meg már nekem nem szimpatikus, oda eleve nem küldöm a gyerekem.
Megnéztünk már egy rakás iskolát, de még mindig nem találtam meg álmaim suliját a fiam számára. Biztos bennem van a hiba, hogy magasak az elvárásaim, de csak szeretném jó, szerető környezetben tudni a fiamat, ahol nem mellesleg, tanul is valamit. Nem sokat, csak írni, olvasni, meg számolni. Mert kezdetben, úgyis csak ez a lényeg. A többi meg majd kialakul…

El vagyok fáradva iskola-választás ügyben

Ma délelőtt is egy közeli iskolába látogattunk el nyílt napra. Meg kell, hogy mondjam, hogy borzasztó nehéz egy szülő helyzete, amikor csemetéjének oktatási intézményt választ. Ugyanis az által, hogy iskolát választunk, egyben értékrendet és szociális közeget is választunk a gyerekünknek. Igen ám, de mi van, ha az értékrend és a szociális közeg nem szimpatikus, ám az iskola eredményei kecsegtetőek? Mi van, ha a továbbtanulási arány viszont magas? Na, ilyen esetben mit csinál a szülő? Ebben, a fent említett iskolában, több volt a szülők között a celeb, mint a pórnép, és az egy főre jutó Iphone készülékek aránya is itt volt a legmagasabb. És még nem beszéltem a Burberry és a Louis Vuitton táskák számáról az anyukák kezében, amit képtelen voltam megszámolni a délelőtt folyamán, mert annyi viharzott el előttem. Erről beszélek én, amikor azt írom, hogy az értékrendszerrel volt problémám. Nincs bajom, illetve csak kicsi bajom van a celebekkel, de itt nem azok a celebek jelentek meg, akikkel szívesen járatnám egy osztályba a gyerekemet.
Na, ennyit az iskola-látogatásról, megyek, hagyom leülepedni a látottakat, mert van min töprengenem.

Petőfi Sándor versek második osztályban?

Egyik hétvégén családi happening volt nálunk. Ettünk, ittunk, jót mulattunk, és közben meghallgattuk fiam unokatestvérének előadásában „Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra” című versét. Mivel a 2. osztályt gyűri az általános iskolában, én nagyon elcsodálkoztam. Szegénykém darálta a verset, minden igyekezetét beleadta, szépen el is mondta, de nem értette a szövegét. Persze, hogy nem értette, hisz 8 éves. Miért 8 évesen tanítják ezeknek a szerencsétlen gyerekeknek ezt a komoly, nehéz verset. Mert értem én, hogy itt van az ősz, és ez egybevág ezzel a verssel, de ez nem nekik való. Nem értik a jelentését. És ha valaminek nem értjük a szövegét, úgy milyen nehéz megtanulni? Akkor gyakorlatilag be kell biflázni. És ahhoz nem kell egyéb, csak fenék. Kvázi az eszét nem kell használnia a gyereknek, csak a fenekét. Na, pont ez a bajom a magyar oktatási rendszerrel, hogy kevéssé tanít meg gondolkodni, de elvárja, hogy magoljunk. A magolás haszontalan tudomány, mert hamar elfelejtődik az így megszerzett tudás.
De visszakanyarodva a vershez, én úgy emlékszem, hogy ezt mi felső tagozatban vettük, és még akkor sem értettem, hogy miről is szól valójában. Szerintem akkor körvonalazódott bennem a valódi jelentése, az elmúlásról, amikor irodalom tagozatos osztályba kerültem gimiben és ott elemeztük a mélyebb értelmét.
Szegény másodikosok! És szegény fiam, mert 2 év múlva ő is másodikos lesz, és kezdhetem vele, bemagoltatni ezt a verset…

Fiam nagycsoportos

Az ovi nagy dérrel-dúrral elkezdődött. Fiam javában hallgatja tőlem, hogy ez már nagycsoport, jövőre meg irány az iskola. Szerintem tuti, hogy mindez már a fülén jön ki, és ezt maga is megerősíti, hisz nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy elmondja, nem akar suliba menni. Remek. Már iskolakezdés előtt elértem, hogy utálja az egészet. De vajon tényleg már 6 éves korukban eldől a sorsuk? Ha gyenge iskolába kerül, akkor végérvényesen lemarad? Hú, de nehéz ez. Trenírozzuk gyerekeinket, avagy sem?
Amikor mi voltunk ennyi idősek, akkor anyám „kiválasztotta” (nem mondanám, hogy túl nagy műgonddal), a hozzánk legközelebb eső általános iskolát. Jó volt, nem volt jó, az volt. Kész. Nem volt ekkora harc a jó helyekért a sulikba, mert viszonylag egyelőek voltak a helyek és a gyerekek is. De ma óriási a szórás, nagyon sok az okos, jó képességű gyerek és nagyon sok a szülő által agyontrenírozott gyerek is. Már oviban nyelvet oktatunk, meg számítástechnikát. Minek? Te jó ég, miért hozunk mindent ennyire előre? Oviban nem csak játszani kéne?
De, ha meg az enyém csak játszik, akkor hamar elhúznak mellette a többiek. És mi lesz akkor a jó gimivel és a jó egyetemmel?
Hú, de előre szaladtam. Idén nagycsoportos, élvezi a játékot és a szabadságot, jövőre meg indul az iskola, és vele együtt a kötelességek…