Iskolalátogatás

Az egyik, számunkra esélyes iskola rendezett gyerekfoglalkozást a minap. A lényege az volt, hogy nekünk, szülőknek az igazgatónő tartott tájékoztatót a tornateremben, amíg a gyerekeket elvitték a tanító nénik, hogy jobban megismerhessék őket. Ettől én nekem kissé borsózott a hátam, ugyanis az én egyszülöttem elég zárkózott típus, aki nagyon nehezen marad el idegen helyen. Na, de ha belendül… (De, ez nem ide tartozik.) De férjem, aki egyedül hatást tud gyakorolni a fiunkra, előző nap felkészítette mindenre. Olyan nagyfiúsan, daliásan ment az ismeretlen tanító néni után, hogy majdnem könnyek gyűltek, büszke anyuka szemembe. (Itt megjegyezném, hogy volt gyerek, aki be sem ment, mert nem volt hajlandó otthagyni az anyukáját. Jaj, de büszke vagyok a fiamra!)
Mikor odaértünk, elképedve fogadtam az elém táruló látványt. A gyerekek fürtökben lógtak a bordásfalakon, miközben egy másik csapat gyerek tombolva rohangált a székekkel telezsúfolt tornateremben a sorok között. Csak egy marék gyerek volt, aki csendben, rendben ülve várakozott. És nem egyedül voltak, hanem a szülőkkel, akik a széken ülve csevegtek egymással. Ami nem baj, csak furcsa volt, hogy hagyták így szabadon garázdálkodni a gyerekeket. Az egyik gyerek szabályosan arrébb taszajtotta az igazgatónőt, miközben Tarzannak képzelve magát, mászott egyik bordásfalról a másikra. Az egyik tanítónőnek kellett szólni neki, hogy legyen kedves lemászni a tornaszerről.
Nekem kellemetlen volt ez az egész, mert én azt gondolom, hogy egy ilyen foglalkozás is része az iskolaérettségnek, hiszen itt is meg kell tudniuk ülni a fenekükön 10 percig, amíg nem viszik el őket a tanító nénik. Szeptemberben nem tíz percet kell végigülni, hanem 45-t, 4szer 45-t.