Felröppenő gondolatok ajándékcsomagolás közben

Mivel karácsony utolsó hetében már csak a sütés-főzés-takarítás hármas bűvöletében tudok gondolkodni és ténykedni, így mindig előre megcsinálok mindent. Barátaink gyakran élcelődnek az én túlontúl vonalas és precíz időbeosztásomon. Éppen a tegnapi napra az ajándékcsomagolás jutott. Amit egyébként nagyon felemelőnek érzek, de férjem ügyetlensége okán, minden ajándékcsomagolás rám marad, és az összességében már nagyon sok. De, ez mindegy is. Ajándékcsomagolás közben azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha az a képtelen helyzet állna elő, hogy a fiam betoppan a lakásba és meglát engem, amint ülök a csomagolópapír halmon, és körbe vagyok véve az ő ajándékaival. Na, akkor ott megfagyna a levegő az tuti. Az én naiv kisfiam összeomlana. A minap az oviban valamelyik gyerek, felvilágosította, hogy nem is a Mikulás hozza a csokit, hanem a szülők csempészik be a cipőbe. A fiam eget rengető felháborodással mesélte ezt nekem, mondván, hogy fent említett kisfiú be akarta csapni, és megviccelte, hogy nincs is Mikulás. Én csendben hallgattam, mert csak addig akarom fenntartani a látszatot, amíg a fiam igényli. De mivel „áperté” kijelentette, hogy őt át akarják verni ezzel a storyval, így mellé álltam, és mondtam neki, hogy én ugyan nem tettem az ő cipőjébe semmit. Majd édesen még azt is hozzátette, hogy különben is, honnan lenne ennyi pénzünk, hogy megvásároljuk a sok csokit Mikuláskor, meg a játékot karácsonykor. Tuti, hogy létezik Mikulás is Jézuska is, mert mi nem tudnánk kifizetni ezt a sok mindent.
Vajon meddig hiszik el ezeket a történeteket, ezek a kis drágák? Meddig tudjuk fenntartani a látszatot? Vajon jók ezek a látszatok? Mert maga, a valóság is olyan szép. Hisz karácsonykor, a szeretet ünnepén, meglepjük egymást valami kedvességgel, hogy érezze a másik, hogy fontos nekünk. Akkor miért kell hozzá a Jézuskás körítés? Én is csinálom a körítést, de hogy minek?