Miért olyan menő óvodáskorban a "csúnyabeszéd"?

Fiam a napokban, több megdöbbentő szóval is előállt. Megdöbbentőnek csak azért nevezem, mert az ő 6 éves szájából, igencsak furcsán hatnak. Itthon tuti nem hallja. Na, nem vagyok álszent, az én számon is kicsúszik néha ez meg az, de kínosan ügyelek arra, hogy mindezt ne a gyerek előtt tegyem. És bár én és a férjem ügyelünk, de van nekem egy édes drága apukám, aki viszont nem annyira köt csomót a nyelvére, és azért olykor-olykor kicsúsznak a ronda szavak. Ergó, nyilván hallja a családban is, de a zömét az oviból hozza. Tudom én, hogy nem lehet ezektől megkímélni, de próbálom magyarázni neki, hogy ez nem menő, csak magát minősíti vele. De valójában én is tisztában vagyok azzal, hogy kiskorban igenis menő, és vagány, és nagyfiús, mert én is voltam kölyök, aki használt olyan szavakat is, amiktől a nagyanyja kapott egy hátsófali infarktust. Történetesen anyám nem győzte exkuzálni magát a nagyim előtt. És 3 éves voltam! Szegény nagyimat úgy elküldtem melegebb éghajlatra, hogy ihaj, és még csak azt sem tudtam, hogy rosszat mondtam.
Valószínűleg ez is része a fejlődésnek, de hogy tudom, úgy elvenni tőle a kedvét, hogy ne legyen ciki a haverok előtt, ugyanis szép lassan átcsúszunk abba a korba, amikor már igenis fontos a barátok véleménye. Sőt meghatározó, és az ő véleményük sajnos gyakran szöges ellentétben van, a mi, szülői véleményünkkel. Jaj, de nehéz a gyereknevelés! Hogy legyen az ember egyszerre jó szülő, és jó barátja is a gyerekének. Olyan nehéz kiépíteni az abszolút bizalmat a gyerek részéről. Pedig nincs is annál fontosabb, hogy mi szülők, mindig, mindenről tudjunk, ami a gyerek életében történik. De akkor, hogy szidjam meg úgy a gyereket, hogy az a bizonyos törékeny bizalom, ne csorbuljon, és legközelebb is merjen megnyílni előttem?