Mi és a szenvedés

Mi magyarok valóban szenvedésre vagyunk ítélve, vagy mi ítéltük szenvedésre magunkat? Mert, hogy a magyar az egy szenvedős nép, az vitathatatlan. Most mindegy is, hogy mi indította el ezt a gondolatmenetemet, de arra jutottam, hogy mi konkrétan végigszenvedjük az életünket. Szenvedünk, ha dolgoznunk kell, szenvedünk, hogy keveset keresünk, szenvedünk, ha csinálni kell valamit, szenvedünk, és várjuk a nyugdíjat, és szenvedünk, mert várjuk a halált. Miért? Ha valakivel találkozom az utcán, érdeklődöm felőle, biztos a jajongás, és a sopánkodás az első reakciója. Pedig annyi szép dolog történik az életben, aminek lehetne örülni. Csak valószínűleg az nem hír. Csak a negatív eseményeknek van hírértéke, mint azt a média is perfect mód űzi.
Pedig olyan szép az élet, és ahhoz elég rövid, hogy végigszenvedjünk rajta. Örüljünk a napnak, a percnek, amit megélünk, és keressük mindenben a szépet, hátha akkor egy jobb világot teremtünk. Ha egyre többen gondolkoznának így, akkor talán az előző generációt is némiképp meg tudnánk változtatni. Vagy nagyon naív vagyok?