otthonszülés

Reggel a Class Fm-et hallgatva, az otthonszülés volt a téma. Nekem erről nagyon határozott és megingathatatlan véleményem van. Engem, konkrétan felháborít ez az egész intézmény amit otthonszülésnek nevezünk. Ugyanis ebben az esetben nincs aki a gyerek jogait és életét figyelembe venné. Hisz ki kérdezi meg azt a gyereket, hogy akar-e nem steril és nem biztonságos körülmények között megszületni. És ezt pusztán miért teszik az anyák? Hogy a saját szülésük szép és háborítatlan legyen. A szülés nem a romantikázásról szól, hanem egy emberi élet világra jöveteléről. Mivel, ma a kórházban biztosítva vannak a feltételek, hogy egy gyerek egészségesen jöhessen világra, nem tudom, hogy miért kell visszamenni az időben és követni az otthon, párnák közt való szülést. Minden a világon előre, a fejlődés útján halad, akkor mi nők, miért gondoljuk, hogy ebben a dologban a régi elavult dolgoknak kéne reneszánszát élni. Persze régen a nők kórház nélkül, ha kellett a kukorica földön szülték meg gyerekeiket, csak nézzük meg, hogy akkor 100 születésre, hány halott baba jutott. Most ez az arány sokkal kevesebb, mert steril, biztonságos, felügyelt helyzetben szülhetünk a kórházban. És megint csak hangsúlyoznám, hogy a szülés szerintem nem a nők jó érzéséről szól, hanem a baba egészségéről. Ma már annyi alternatív szülőszoba van, miért kell gyerekek életét kockáztatni ész nélkül? Ráadásul az a gyerek a saját gyereke annak a nőnek, aki kockáztatja a babája életét, az otthonszülés kedvéért.
Hú, nagyon felháborít a téma, és mindig indulatokat vált ki belőlem. Természetesen, ha valaki másként gondolja, ám legyen, de én, mint felelős anya, maximálisan ellenzem, a jelenlegi formájában az otthonszülést. (Azt is tudom, hogy Hollandiában ez remekül működik, csak a nagy különbség abban áll, hogy ott 1 percen belül ott van egy full felszerelt rohamkocsi, ha baj van. Nálunk a rohamkocsik is elavultak, és a csecsemőmentőből is kevés van, akkor miről beszélünk?)

Fiam nagycsoportos

Az ovi nagy dérrel-dúrral elkezdődött. Fiam javában hallgatja tőlem, hogy ez már nagycsoport, jövőre meg irány az iskola. Szerintem tuti, hogy mindez már a fülén jön ki, és ezt maga is megerősíti, hisz nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy elmondja, nem akar suliba menni. Remek. Már iskolakezdés előtt elértem, hogy utálja az egészet. De vajon tényleg már 6 éves korukban eldől a sorsuk? Ha gyenge iskolába kerül, akkor végérvényesen lemarad? Hú, de nehéz ez. Trenírozzuk gyerekeinket, avagy sem?
Amikor mi voltunk ennyi idősek, akkor anyám „kiválasztotta” (nem mondanám, hogy túl nagy műgonddal), a hozzánk legközelebb eső általános iskolát. Jó volt, nem volt jó, az volt. Kész. Nem volt ekkora harc a jó helyekért a sulikba, mert viszonylag egyelőek voltak a helyek és a gyerekek is. De ma óriási a szórás, nagyon sok az okos, jó képességű gyerek és nagyon sok a szülő által agyontrenírozott gyerek is. Már oviban nyelvet oktatunk, meg számítástechnikát. Minek? Te jó ég, miért hozunk mindent ennyire előre? Oviban nem csak játszani kéne?
De, ha meg az enyém csak játszik, akkor hamar elhúznak mellette a többiek. És mi lesz akkor a jó gimivel és a jó egyetemmel?
Hú, de előre szaladtam. Idén nagycsoportos, élvezi a játékot és a szabadságot, jövőre meg indul az iskola, és vele együtt a kötelességek…

Fegyelem - figyelem - úszás

Ugye azt már sokszor megírtam, hogy a fiam jár úszni. A minap az úszáson, kifakadt az edző, hogy nem lehet haladni a gyerekekkel, mert fegyelmezetlenek 6-7 évesen, nem képesek vigyázzban állni, ha azt kell, nem fogadnak szót, visszabeszélnek, és nem koncentrálnak. (Kivéve a mi fiunkat – őt konkrétan névvel kiemelte, mint követendő példát) Dagadt a mellem a büszkeségtől, gondolom ezt mondanom sem kell. De viszont azt nem értem, hogy 6-7 évesen miért kell még egy edzőnek a szófogadással foglalkoznia, az úszás-oktatás helyett. Ez szerintem elég kellemetlen tud lenni, mert a szülők várják az úszás – sikereket, miközben a nevelési alapoknál kell elkezdeni a velük való foglalkozást. Én (szakmám szerint pedagógus) tökéletesen megértem, hogy ez így nincs rendjén, mert így tényleg elvész a lényeg.
Talán a családokban túl sok a liberalizmus, és kevés a szigorúság. Pedig a szigorúság már a mi gyerekkorunkban is működött. És nem volt tanárverés, meg szemtelenkedés. Én szerintem túl sok joguk van a mai gyerekeknek, de annál kevesebb kötelességük. Én személy szerint ezért is tartom fontosnak az úszást, mert mindent megkap a gyerekünk (érzelmileg, figyelmileg, anyagilag egyaránt), de ezért neki is kell tennie valamit. Most 5 évesen az úszást tudja ezért tenni. És a kiváltságok, csak akkor járnak, ha a kötelességek is teljesítve vannak. Mert a nagy világban sem lesz ez másként, ha felnő, ha teljesít, kifizetik, ha nem teljesít, kirúgják. Ez ilyen egyszerű! Dehogy egyszerű, az egész gyerek-nevelés iszonyú bonyolult, én is csak próbálok okoskodni, aztán reménykedem, hogy elég volt, amit tettem és adtam a fiamnak útravalóul…

Szívrablók, avagy a csodás Monaco

Drága, egyetlen és megismételhetetlen férjem, egyik este elvitt moziba. A filmet meglepetésből, ő választotta. Mivel jól ismer, így nem volt nehéz dolga. Egy francia filmet választott, amely Monacoban játszódott. Mivel imádom Monacot, természetesen nagyon tetszett. A film vicces, egy elcsépelt amerikai szerelmi történet európai köntösbe csomagolva, ami ettől kissé szokatlan, így érdekes is egyben. Tényleg jól szórakoztunk rajta. A lényeg, amiről írni akartam, nem is ez, hanem inkább, a női butaság. A filmben egy férfi el akar csábítani egy nőt, és erre mindenféle vicces taktikát bevet. De olyan egyszerű és együgyű taktikák voltak ezek, amiken sírva nevettem a moziban, és nem hittem el, hogy a nő tényleg "bekapja a horgot". Nem tudtam eldönteni, hogy mi nők tényleg ennyire kiszámíthatóak vagyunk, vagy csak annak láttatjuk magunkat. De, ha egy film így állít be minket, akkor talán mi kommunikálunk rosszul, vagy tényleg csak a házasság mozgat minket? Tényleg minden nőnek az az egyetlen vágya, hogy idővel férjhez menjen? És az ehhez vezető utat, a férfiak mind tudják. Komolyan egy, és ugyanazon forgatókönyv szerint működünk, mi nők? Mindenkire ugyanazok a dolgok hatnak, és mindannyian ugyanazoktól a dolgoktól és ajándékoktól ájulunk bele a férfi karjaiba? Valószínűleg, igen. De, akkor mitől vagyunk mégis különböző egyéniségek? Mitől jó nő egy nő, és mitől rossz nő egy nő? Mitől válik egy nő potenciálisan elcsábítható feleség-jelöltté? Mi az, ami egy nőben megmozgatja egy férfi fantáziáját, ha ennyire egyformák vagyunk?
Nem tudom, ki tudja ezekre a kérdésekre a válaszokat, vagy, hogy tudja-e valaki egyáltalán, de azért érdemes rajtuk elgondolkodni...

Meghackelt honlap

Van egy weboldalam, amit valaki meghackelt. Vagyis tönkretette. Ellamentáltam magamban azon, hogy vajon kinek fáj, hogy valaki saját szórakoztatására csinál valamit gratis, és azt felteszi a netre, hogy mindenki számára elérhető legyen. Ez történetesen egy gyerekeknek szóló oldal. De más munkáját, miért teszik emberek tönkre? Úgy látom, a gazdasági világválság hozadéka, vagy tán kiváltó oka egy morális válság.
Nem baj, nem csüggedek, az oldalt helyreállítom, és megint régi fényében fog pompázni.

A Bock-bisztróban jártunk

Hites férjemmel, immáron hetedik éve hajtjuk együtt az élet szekerét. (hú, de szépen hangzott ez, még a végén előjön belőlem a költő…) Na már most, minden házassági évfordulónkon elmegyünk valami klassz helyre vacsizni. Imádunk jókat enni. Most ugyan ez kicsit körülményes volt, mert nyáron nagy diétába kezdtünk (erről majd máskor), de azért idén is neki indultunk ünnepelni. Férjem, mivel egy újságban olvasott a Bock bisztró séfjéről, ezért úti célul ezt a helyet választotta. Komolyan az a hely valami fantasztikus. Mivel nagy Párizs rajongó vagyok, már maga a miliő is elvarázsolt. Hihetetlen franciás hangulat, a személyzet végtelenül udvarias, a kiszolgálás világszínvonalú. Végre egy hely, ahol a szolgáltató ipar működik, és valóban kiszolgálják a kedves vendégeket. Ez számomra szívmelengető, ugyanis kis hazánkban demokrácia ide-vagy oda, a szolgáltató ipar még gyerekcipőben jár. De visszatérve a kajára. Miután sutba dobtam az adott estére a fogyókúrámat, berendeltem előételt, főételt és még desszertet is!!! Az előétel frenetikus volt. Királyrák volt, de nem holmi vézna mirelit, hanem szaftosan omlós dundi falatkák. Mindez nyakon volt öntve chilis fűszerolajjal, és friss baguettet adtak hozzá. Elképesztő volt. (hú, de éhes lettem, ahogy ismét felidéztem az ízeket)
A főételem hal volt, korrektül elkészítve, de semmi extra nem volt benne. Talán a választásom nem volt ideális, de a férjem főétele, valami csoda volt. Ami az elkészítésében nehézséget tud okozni, az a libamáj, de itt prímán meg volt oldva, mert elképesztően omlós volt.
Hát és számomra, egy hely mindig a desszertnél vizsgázik, ugyanis már-már fanatikusan szeretek sütni, és imádom a jó édességeket. Szóval ez a hely nagyon durván csillagos 5-re vizsgázott nálam. Egy angol krémet választottam, ami egy-egy roppanós rétes lap közé volt betöltve, és erdei gyümölcs öntettel megbolondítva. Mennyei volt.
És mivel mindenkit az árak érdekelnek, egy közép kategóriás hely, mármint árban. Ha valami fontos családi esemény van, akkor mindenképp ajánlom, de egy szimpla hétköznapi vacsora-kiruccanásra valószínűleg árban kicsit magas.

Fogyókúra párban, majd hárman

Idei nyarunk nagy projektje a fogyás volt. Ezt egy nagyon banális történet indította el. Családi banzáj volt nálunk, ahol ugyebár fényképeztünk. Na már most, amikor én megláttam, hogy immáron mekkorára dagadtam, elhatározásra jutottam, le kell fogyjak. Abban a pillanatban el is kezdtem jól bevált Norbi-diétámat. (Szülés után ugyanis ezzel a módszerrel fogytam 25 kilót.) Most csak 10-et kellett, de még reménykedem benne, hogy lemegy 3. Szóval becsületesen megmondom, hogy 73 kilóról indultam. Most, 3 és fél hónap elteltével vagyok, 63. Ez a szám már tetszik. És ami még fontosabb, hogy végre az is tetszik, amit a tükörben látok. És valóban tetszik, nem csak önámítok, hogy jó ez, meg persze de már szültem, meg nekem már úgyis van férjem. Most mindenféle magyarázat nélkül jól érzem magam a bőrömben. Amíg a fiam itthon volt nyári szüneten, addig minden nap lelkesen (néha kevésbé lelkesen) tekertem 20 kilométert a szobabringámon, fiam a férjemmel karöltve jókat derült rajtam, hogy folyt rólam a víz. Már hogyne folyt volna, mikor soha az életemben nem sportoltam semmit. De komolyan. Az egyik orvos avval a szóval jellemezte a fizikai állapotomat, hogy kripli. Na, ezzel az indítással kezdtem neki, a saját magam által összeállított edzésprogramomnak. Minden nap tekertem és szigorúan figyeltem az étrendre. Most már csak heti kétszer járok el edzeni, de ez már marad, a jó közérzet és a szinten tartás végett is.
És, ami az egészben a legjobb volt, hogy a férjem is rávette magát, és ő is fogyott már 12 kilót. Majd egy hónap elteltével N. is csatlakozott a fogyókúrázók népes táborához. És így együtt sokkal könnyebb volt végigcsinálni. Illetve, én még most is csinálom, mert most vérszemet kaptam és még le akarok dobni 3 kilót, hogy becsússzak 60 alá. Szóval, a nyáron fogytunk és most örülünk, mert így sokkal jobb. Tehát, aki fogyni akar, csak rajta, nagy buli és a végén tényleg megvan a jól megérdemelt jutalom…

Stábsüti és az összetört kézi mixer esete Velem

Stábsüti, annyit tesz, hogy férjecském, a filmje végeztével óriás boci szemekkel elém áll, hogy süssek már valami fincsit, mert a forgatás utolsó napján szeretne vinni a kollégáinak. Én kissé vonakodva (csak a hecc kedvéért, mert egyébként köztudottan rajongok a sütésért), beadom a derekam. Namármost, épp fent említett stábsütit gyártottam, amikor is tönkrement a kézi mixerem. Kézi mixer alatt, az elektromos habverőt értem, amivel összekulimájszolom a tésztát. Itt jegyzem meg, hogy írtóra fáj már a fogam egy Kitchen Aid-re, na de majd csak egyszer… És még azt is itt jegyzem meg, hogy évi egy elektromos habverőt elhasználok (elég sokat sütök), tehát már rég megérte volna az a Kitchen Aid (hallasz drága férjecske?). Na tehát, én és stábsüti-tészta kevergőzünk-kavargózunk, mikor is kézi mixerről letörik egy fém rész. Jó, sebaj, úgyis csak az egyik tört le, gyorsan összemixeltem a tésztát, majd kivágtam a kukába az ominózus letört darabot. Majd egy kósza ötlettől vezérelve, megnéztem a megmaradt rész darabjait. És ez volt az én, és a férjem szerencséje, ugyanis konstatáltam, hogy hiányzik belőle egy darab. És az hol is lehetne máshol, mint stábsüti-tésztájában. Könyékig túrtam a tésztába, semmi. Jó, gondoltam, akkor leszűröm, majd szűrés után is semmi. Már-már feladni készültem a kutatást, mondván, hogy biztos máshol esett le az alkatrész, amikor is a tepsibe borított tésztában, mosolygott rám egy műanyag darabka. Hú, de megörültem neki. Milyen szerencse, hogy meglett, mert ha arra valaki ráharap, annak tuti oda egy foga, és oda vele együtt az én süti sütő nimbuszom. De, vészhelyzet elhárítva, a darab megvan, a süti sütkérezik a sütőben, én meg megyek, megnézem a neten a Kitchen Aid-ket…

Családi kényeztetés

Tegnap reggel megsütöttem azt a croissant, amit előtte a Limara pékség honlapján olvastam. Már szombat este begyúrtam, kelesztettem, kinyújtottam, megformáztam, és vasárnap reggel már csak meg kellett sütnöm. Tegnap ugye vasárnap volt, az én férjem dolgozott, de én csodatündér feleség lévén, felkeltem fél 6-kor, hogy drága uram friss meleg croissant vihessen el reggelire. Majd a fiam, 7-kor örült ezeknek a csodás leveles francia kifliknek. És, az egészben a legjobb, hogy még én is ehettem belőle, mert okosan reggelire csináltam, amikor is még a fogyókúrázók is ehetnek ilyen bűnös dolgokat. Friss kávéval, tényleg nagyon jól esett. 15 perc mámor, ebben a kusza 1 hónapban, amíg káosz van a lakásunkban, ugyanis nappalit újítunk. Hú, elég durva nappali nélkül létezni. Nem tudom próbálta-e már valaki, de mi 3 hete nappali nélkül sínylődjük végig a napokat. De erről majd egy másik bejegyzésben írok részletesen. A lényeg, hogy a croissant istenien fenségesen finomra sikerült.

bűnözés

Ma több-ízben vétkeztünk, mind a fogyókúrámmal szemben, mind az egészséges életmóddal szemben. Ugyanis a fiam egész héten azért nyavalygott, hogy lángost akar reggelizni. Ma reggel, gondoltam, ám legyen. Kibattyogtunk a Fény utcai piacra, ahol a lángososnál, már törzsvendégnek számítunk, és ettünk egy sajtos tejfölös lángost. Majd, mivel én személy szerint nagyon kedvelem a Mekit (legalábbis eddig azt hittem), és most már 4 hónapja nem ettem ott semmit, felajánlottam a fiamnak, hogy ebédelhetünk ott, miután megvettük neki a H&M-ben, amire szüksége van. Na nagy kedvvel és korgó gyomorral beálltunk a sorba és megrendeltük a Happy meal menüt meg nekem, valami újfajta szendvicset. Először is egyáltalán nem esett jól. Lehet, hogy elszoktam ezektől a mű kajáktól 4 hónap alatt. Már nem is kívántam annyira mint régen. Ennek nagyon örülök, mert így egyre inkább alábbhagy a lendület, ami régebben behajtott egy-egy ilyen gyorsétterembe. A fiam, meg már egyáltalán nincs is oda értük, pedig mi nem tiltottuk, cirka 3 havonta egyszer elmentünk oda enni, de valahogy spontán leszokott róla. Lehet, hogy végleg marad az egészséges életmód?

Kis tücsök

Jó barátnőm M. már régóta mondogatja, hogy, ha a Balatonon vannak mindig benéznek Szemesre a Kis tücsökbe, mivel isteni a harcsapaprikás túrós csuszával. Ami történetesen az én életem párjának a kedvenc kajája. Nyáron a balatoni nyaraláskor útba ejtettük ezt a helyet. Hát, meg kell, hogy mondjam, isteni volt minden, amit kikértünk. Én, nagy vadas marha imádó hírében állok, így én azt rendeltem, de előtte még kértem egy sültpaprika krémlevest. Mindkettő elképesztő volt. A fiamnak marhapörköltet rendeltünk házi tarhonyával, ami tényleg házi volt, nem amolyan egyforma apró gömböcök gépi futószalagról, hanem kézzel gyúrott formátlan labdacsok, amikre élmény ráharapni, mert a fiam szavaival élve: ruganyos. És tényleg igaza van, ruganyos volt, nagyon házi, nagyon finom. A férjem persze húslevest kért (mi mást?), majd utána a híres harcsapaprikást. Mindkettőtől mámoros mosoly szaladt az arcára. Desszertnek (mert ugye számomra a desszert a lényeg) én madártejet, férjem pedig kávékrémet kért csoki fagyival. Madártej isteni volt (bár azt szerintem nehéz elrontani, hacsak nem csapódik ki a tojássárgája a nagy hőtől.) és ami külön szívmelengető számomra, hogy láttam benne, az apró barna vaníliamagokat úszkálni. Na, de a kávékrém, aminek az alján egy csokimousse szerű krém volt, én életemben olyan finom csokikrémet még nem ettem. Pont jó „cukorfokkal” rendelkezett, minőségi csokiból és elképesztően olvadt szét az ember szájában, mint egy jól behűtött trüffelgolyó.
A hely nagyon kellemes, nem puccos, de mégis kedvesek a pincérek, és az én vesszőparipám, hogy tudják mi a szolgáltatóipar. Az árak is kellemesek, egy vasárnapi családi ebédre tökéletesen megfelelnek, feltéve, hogy épp a Balaton közelében tartózkodunk. Mert Budapestről odamenni ebédelni, a mai benzinárak mellett, már talán nem annyira olcsó.

Cora=Fagyi

Lévén, hogy a fiamnak nincs ovija ma, holnap, elmentünk bevásárolni. Úti célunk a törökbálinti Cora volt. Itt ragadom meg a lehetőséget, hogy megjegyezzem, hogy az ország legfinomabb fagyiját a törökbálinti Corában lehet enni. Ha valaki arra jár, ne mulassza el kipróbálni, mert felejthetetlen fagyi-élményben lesz része. Olaszországot meghazudtolóan finom. Egyébként a hely olasz és eredeti olasz fagyit készítenek, de nem holmi vizes fagyos masszát, hanem felségesen krémesen olvadozós csodát. Nálam az abszolút kedvenc a pisztácia, mert enyhén sós, és elképesztően pisztácia ízű. Fiam mindig variál, hol a kindertojás, hol a vaníliás karika a nyerő nála. Férjem pedig hűséges típus lévén, mindig csokit eszik. Legutóbb egy duplacsokit, megspékelve egy kis narancsos-csokival. Mennyei volt. Fagyi mennyországban éreztük magunkat, miközben ettük. De ettünk már náluk aranygaluska fagyit, karácsonykor forralt bor fagyit, szóval tényleg nagyon extra. Tulajdonképpen a fiamnak ezért nem nyűg a bevásárlás, mert mindig le tudom őt nyugtatni egy hatalmas adag olasz fagyival. És persze nekem is élmény, mert nem minden nap ehet az ember ehhez hasonló fagyi-csodát.

Playstation contra játékkatona

N. is és én is zászlóvivői vagyunk annak az elvnek, miszerint nem szeretnénk alig több mint 5 éves gyerekeinket megfertőzni a számítástechnika remekműveivel. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a számítástechnika egy alantas, elvetendő dolog, csak azt, hogy nem akarjuk, hogy csemetéink idő előtt cyber-gyerekekké váljanak. És bár én a tudatlanság boldog mámorában lengedezve egész idáig tudomást sem vettem a téma komolyságáról, a minap szembesültem vele.
Tényleg abba a korba léptünk volna már 5 éves gyerekeinkkel, hogy attól kell rettegnünk, ha vendégségbe megyünk valahová, akkor a játék katona helyett a játékkonzolt fogja emelgetni?
Lehet, hogy mi bigottok vagyunk, de ebben a témában nem ismerek tréfát. Nem akarom, hogy a gyerekem ezeken nőjön fel. Játsszon helyette szerepjátékot, képzelje magát bele csodás mesehősök szerepébe és leginkább játsszon a barátaival sokat, nagyon sokat.
A mi gyerekeink, annak ellenére, hogy ellenkező neműek, olyan szuperül eljátszanak együtt. Ha kell a fiam a herceg a Csipkerózsikában, ha kell N. lánya a seriff a Toy story-ban. Mindig megtalálják a közös hangot. Gyakran álmélkodva hallgatjuk N.-el kávézgatás közben, hogy a másik szobában milyen remek kis történeteket kanyarintanak a mi 5 éveseink. Szóval, mi kart karba öltve elhatároztuk, hogy addig, míg ők nem könyörögnek érte, nincs számítógép, sem játékkonzol.
Így ugyan néha igencsak megerőltető eltölteni a mindennapok lassú perceit, de legalább nyugodtak vagyunk, hogy a gyerekeink valóban a koruknak megfelelően cseperednek.
Nem akarunk a túlcsöpögős „perfect mum” szerepében tetszelegni, de mindenkinek van egy-két alapelve, amiből juszt sem enged, hát nekünk ez ilyen!

Anyám megjött Brazíliából

Semmi részletet nem tudok, csak a lényeget: rázott a gép. Mármint számomra ez a lényeg, ugyanis, aki ismer engem, az tudja, hogy gyűlölök repülni. Konkrétan félek. Most már 2 éve sikerült megúsznom ezt az utazási formát, de félek, hogy lassan megint fel kell ülnöm a gépmadárra. Pedig én és gépmadár nem vagyunk túl jóban. Én nagyon tisztelem anyám, hogy felült a gépre és utazott 14 órát, de cserébe biztos meg is volt a jutalma, hisz Brazília gyönyörű. Vagyis, biztos az, hisz én még nem voltam. Minden olyan hely tabu számomra, amihez át kell szelni az óceánt. Mert, hogy ugye az óceán fölött ráz legjobban a gép. És az én fejemben, ha ráz, az egyenlő a lezuhanással. Szóval, hívott anyám, hogy hazaért, és első kérdésem az volt, hozzá, hogy rázott-e? És rázott. És nagyon rázott. Ergó, Brazíliába se megyek. Pedig rokonaink révén, könnyedén mehetnénk oda, de ott az a fránya 14 órás repülőút, ami a tetejére éjszaka történik, és ez nekem nehezítő tényező. Hogy miért, nem tudom, de éjjel pláne nem repülök. Ezek a fóbiák borzalmasak, de egyszerűen nem bírom legyűrni, pedig komolyan akarom. De nem megy, nem érzem biztonságban magam. Pedig a fiam nagyon szeretne repülni. Jaj, muszáj lesz felülnöm, pedig nagyon kihagynám. Szóval így állok én a repüléssel. Rosszul, szerintem. Pedig itt volt a nyár, és nekem mindig mehetnékem van, mert imádok utazni, de ezzel a lehetetlen szituációval nehéz. Na majd jövőre… (Minden évben ezt mondom, aztán, amikor eljön az aktuális nyár, folyton kitalálok valamiféle kibúvót, hogy miért is ne menjünk repülővel nyaralni.) A Brazíliai élménybeszámolót majd egy következő bejegyzésben írom meg, mert csak a hétvégén jön át anyu mesélni…

Köszönet Pirikének

Köszi a megjegyzést, jó érzés tudni, hogy nem csak az éterbe írogatok, hanem van aki olvassa. Ígérem, hogy most már megint rendszeresen fogok írni és örülök, ha ezzel szórakoztatok valakit, remélem, hogy idővel, egyre több valakit.
Csók. B.

Itt van az ősz, itt van újra...

Bocsánat, iszonyat el voltam/voltunk tűnve. De ez a nyári vakáció, teljesen lefoglalt. Csak lamentálni szeretnék az időről, mert folyamatos gondban vagyok az évszakokat illetően. Ugyanis fogalmam nincs reggelente, hogy mit vegyek magamra, illetve, hogy mit vetessek fel a fiammal. Hol ősz van, hol nyár, hol pedig a cirkót kapcsolgatom, mert majd meg akarok fagyni. Ugye, másoknak is gondot okoz ez a meglehetősen fura időjárás? Most végül is milyen évszak van? A náthámból kiindulva tán ősz.
Én komolyan 2 hete gyűröm a náthát, és egész egyszerűen nem tudok belőle kivakarózni. Ha valakinek van javaslata, írja meg bátran, mert szedtem én már mindent, de semmi nem segít.
Szóval itt vagyok újra, mint az ősz is, hogy híres költőnkre utaljak. És van egy csomó izgalmas sztorim. Mert rengeteg helyen jártunk a nyáron, sok jó éttermet látogattunk meg és a lakásunkat is újítgatjuk, meg gyereket is nevelek még mindig, úgyhogy indul a BULI...

Eszetlen hőség

Lehet, hogy nem leszek túl népszerű ezen kijelentésemmel, de nem bírom ezt a meleget. Én nem tudom, hogy hová kellett volna születnem, de hogy nem ide, az tuti. Egész egyszerűen minden porcikámmal azt érzem, hogy el fogok olvadni ebben a melegben. Régi mondásomat idézve, miszerint 3 nélkülözhetetlen dolog van az életben: epidurális érzéstelenítés, cumi, légkondi; nem bírok klíma nélkül létezni. Komolyan csak lézengek és szenvedek, és a napi teendőimet is nehezen látom el. Ezt a meleget, tuti csak vízparton lehet elviselni. Itt a városban ez halál.
Na megyek, a gyerekem bokáig érő vizébe belefekszem...

A Liszt Ferenc téren jártunk...

Szombaton, lévén, hogy nem tartózkodott itthon a csemeténk, elmentünk vacsizni, meg csevegni a Liszt Ferenc térre a barátainkkal. Nyár van, szép idő, ilyenkor mindig mehetnéke van az embernek. Nézelődni, bámészkodni, figyelni az embereket.Gondoltuk a Liszt Ferenc tér alkalmas erre. Régen legalábbis alkalmas volt. Volt, ahol jó volt a kaja, és rengeteg ember volt mindenhol. De szombaton, még a kaja sem volt jó, és nagyon kevés ember volt a téren. Nem tudom, minek köszönhető ez a pangás, a foci VB-nek, vagy a válságnak, de lehangolóan kevesen voltak. Végül is mindegy, mert mi jól éreztük magunkat, de tényleg nyomasztó volt az üresség, hisz régen egy szöget sem lehetett leejteni ezen a téren egy nyári szombat estén.
A kaja-ügyre visszatérve, lehet, hogy mi választottunk rosszul éttermet, de a saláta, amit ettünk rettentő ízetlen és fantáziátlan volt. Mintha csak a zöldségeket összevagdicsolták volna, nulla öntettel. A sült kecskesajt viszont finom volt, de azon nem lehet, mit elrontani, szerintem..

Filmkritika

Megnéztem tegnap este, immáron másodszorra az Eclipse-et. FÚÚÚÚ. Nem is tudom, mit mondjak. Alapvetően jó, hisz egy Twilight adaptáció nem tud rossz lenni, de azért vannak benne meghökkentő részletek. A smink elég gyatra volt, szegény Edwardunk gyakran hasonlított inkább egy hullára, mintsem egy vámpírra. A parókák szintén csapnivalóak voltak, külön életet éltek a színészektől, és igazán műre sikerültek. A digitális megoldások, melyekkel megoldották, hogy letörjenek a fejek, inkább hasonlítottak a 70-es évek horrorfilmjeire, mintsem a 21. századi profi filmezésére. Na de a rosszon kívül, volt jó is, például voltak benne igen romantikus részek, már már csöpögősek, de nem baj, mert mi csajok ezeket imádjuk, úgyhogy ez pont úgy volt jó, ahogy volt. Jacob teste még mindig pöpec. És a zenék is kiválóak, kellően elvontak és abszolút emelték a film színvonalát, és szépen kiegészítették a jeneteket.
Egyszóval, mint film, még mindig nem az igazi, de sebaj, tuti meglesz a polcomon majd DVD-n is, de, aki nem olvasta a könyvet, az ne várjon valami maradandót. Nekünk Twilight fun-oknak is csak a könyv miatt ekkora élmény. Szóval, éljen a Twilight!

Starbucks-os kirándulás

El vagyok tűnve, mert drága csemetém jól megérdemelt nyári szabadságát tölti éppen. Minden időmet kiteszi, de azért próbálok lavírozni a gyereknevelés, a rajzolás-meseírás és a magánélet között. Nem mindig egyszerű.
De a minap összekötöttem két dolgot: történetesen a gyereknevelést és a magánéletet. Mondtam a fiamnak, hogy megyünk túrázni. Felkerekedtünk, átkutyagoltunk a Margit-hídon (közben megvitattuk a hídépítés rejtelmeit), majd tovább baktattunk a kőrúton, és végül (ami a célom volt), beültünk a Starbucks-ba kávézni-sütizni. Mert, hogy jómagam, lelkes rajongója vagyok ennek az amerikai cégnek és nagyon boldog vagyok, hogy már itthon is elérhető. Tudom, hogy vannak hasonló kaliberű kávézók itthon, de én valamiért mégis ezt szeretem a legjobban. Na, mindegy: a lényeg, hogy sétáltunk, beszélgettünk, majd jót ettünk-ittunk a fiammal, hisz ő is lelkes rajongója a fent említett kávézónak, ugyanis imádja az ott kapható kávés brownie-t és a potya kávé kortyokat, amiket kisír tőlem. De hát a jó dolgokat nem lehet, elég korán elkezdeni, nem igaz?