Reggeli helyett lelkizés

Amint kinyitottam a szemem, ma reggel, egy igen komoly téma fogadott. Az amúgy elég élénk, sőt mi több nagyszájú kisfiam, szívszaggatóan szomorúan kérdezte, hogy vajon ma már B. újra a barátja lesz-e. Mint kiderült, B. röpke tízpercenként váltogatja az éppen aktuális barátokat. Az én fiamnak pedig ez fáj. És ma rájöttem, hogy ez neki valóban fáj. Olyan jó volna mindentől megkímélni. Tudom, tudom, hogy ez egy épületes baromság, csak hát olyan nehéz nézni a szocializáció rögös útját. Mert hát barátokra mindenkinek szüksége van, nincs is annál jobb, mint egy igazi jóbarát, csak hogyan magyarázzam meg a fiamnak, hogy ez mit is jelent valójában.

Próbáltam példának állítani az én és N. között fűződő barátságot, amelyben nem mondjuk azt egymásnak, hogy „nem vagy többé a barátom”. Meg, hogy ha B., ilyen, és a fiamnak ez rossz, akkor játsszon mással. De persze mi, emberek, mindig azokhoz húzunk, akik eltaszítanak minket. Mintha valami láthatatlan mágnes vonzana minket, oda ahol nem feltétel nélküli a szeretet. De, komolyan, miért jó szenvedni?

Jaj, de sok időnek kell még eltelnie, mire a gyerekem megérti ezeket, és tényleg jól fog tudni választani igaz barátot. De addig is maradnak a B.-k, meg a reggeli önbizalom-erősítések, meg az én fejemben az egész napos kellemetlen érzés, hogy vajon a fiam képes-e megküzdeni a problémával egyedül is, miután megkezdi jól begyakorolt napját az oviban.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése