Kerti-parti

Kijött az első igazi jó idő, megkezdődött a kerti-parti szezon. Az elmúlt hétvégére össze is jött kapásból három meghívás, persze nagyjából azonos időpontra, viszonylag egymástól távoli helyszínekre. Komoly dilemma. Kerti-parti turné, két gyerekkel. Osztottunk, szoroztunk, végül leredukáltuk kettőre a tervezett vizitek számát, a harmadikat fájó szívvel lemondtuk.

Mivel kisebbik gyerekünk éppen korán kelő korszakát éli (és a vendéglátóink gyerekei pedig mindig hajnalban kelnek) így már „hajnali” kilenckor útra keltünk az első helyszínre. Az volt a családi megállapodás, hogy ebéd után lelépünk, otthon gyors délutáni szieszta, aztán irány a másik helyszín.

Ahogy megérkeztünk, nagyobbik csemeténk szinte rögtön eltűnt a sok másik gyerekkel, látni is csak messziről láttuk őket a kert végi játszótéren, vagy babakocsit tologatva, illetve a kertben bringázva (új tudomány a bringázás, megérne egy külön eszmefuttatást J ). A kisebbiknek, kellett úgy röpke négy-öt óra, mire felengedett, nem túl könnyen barátkozik a lelkem. Mi szinte az egész vendégséget egy teraszon ülve, eszegetve-iszogatva-beszélgetve-pihengetve-napozgatva töltöttük, nagyon kellemesen.

Mondanom sem kell, hogy olyan jól érezték magukat a kölkök (és hát mi is), hogy nem volt szívünk elrángatni őket egy órakor, így ott felejtettük magunkat egész napra. Mert ha a gyerekek jól érzik magukat, csak úgy lehet nyugalma egy szülőnek is.

Ha nem lettek volna a kölkök, valószínűleg végigrohantuk volna mindhárom meghívást, és nem tudtuk volna igazán egyiket sem élvezni, így viszont nagyon klassz nap lett belőle. Van még mit tanulnunk a gyerekeinktől.

Reggeli helyett lelkizés

Amint kinyitottam a szemem, ma reggel, egy igen komoly téma fogadott. Az amúgy elég élénk, sőt mi több nagyszájú kisfiam, szívszaggatóan szomorúan kérdezte, hogy vajon ma már B. újra a barátja lesz-e. Mint kiderült, B. röpke tízpercenként váltogatja az éppen aktuális barátokat. Az én fiamnak pedig ez fáj. És ma rájöttem, hogy ez neki valóban fáj. Olyan jó volna mindentől megkímélni. Tudom, tudom, hogy ez egy épületes baromság, csak hát olyan nehéz nézni a szocializáció rögös útját. Mert hát barátokra mindenkinek szüksége van, nincs is annál jobb, mint egy igazi jóbarát, csak hogyan magyarázzam meg a fiamnak, hogy ez mit is jelent valójában.

Próbáltam példának állítani az én és N. között fűződő barátságot, amelyben nem mondjuk azt egymásnak, hogy „nem vagy többé a barátom”. Meg, hogy ha B., ilyen, és a fiamnak ez rossz, akkor játsszon mással. De persze mi, emberek, mindig azokhoz húzunk, akik eltaszítanak minket. Mintha valami láthatatlan mágnes vonzana minket, oda ahol nem feltétel nélküli a szeretet. De, komolyan, miért jó szenvedni?

Jaj, de sok időnek kell még eltelnie, mire a gyerekem megérti ezeket, és tényleg jól fog tudni választani igaz barátot. De addig is maradnak a B.-k, meg a reggeli önbizalom-erősítések, meg az én fejemben az egész napos kellemetlen érzés, hogy vajon a fiam képes-e megküzdeni a problémával egyedül is, miután megkezdi jól begyakorolt napját az oviban.

Blablabla...

Én nem tudom, ki, hogy van vele, de az én fiam rengeteget beszél. Azt persze nem tudom, hogy mihez képest mondom, hogy rengeteget, de, hogy az én ingerküszöbömnek néha sok, az tuti. A minap azzal fogadott az óvó néni, hogy a fiam egész álló nap csak beszél és kérdez. Jónak mondja. Ezt mi is tapasztaljuk a férjemmel nap, mint nap.

A reggel 6 órás ébredésétől az este 8 órás fekvéséig egy pillanatra nem képes csendben maradni. Csicsereg, mint egy madár. És mindent megkérdez lépten-nyomon. Erre nem akarok példát írni, mert tuti minden kisgyerekes anyukának van egy tucatnyi, a gyerekétől származó aranyköpése. De néha, olyan észveszejtő dolgokat tud kérdezni, hogy minden szál hajam az égnek áll.

Estére egy komoly adatbázis van a fejemben, és alig várom, hogy „reset-eljem” őket, hogy a másnapi adagnak is legyen helye. De persze ez így vicces, meg ez tulajdonképpen nem is probléma, de nekem este már akkor is hallatlanul jól esik a CSEND. De nem tudom, mit csodálkozom az én drágám beszélgetési szokásain, hisz én is mindig azt hallottam a szüleimtől, hogy legalább egy percre maradjak végre csendben. Akkor felettébb dühített a csend. Ma azonban már nagyon sokra értékelem. Ebből látszik, hogy minden milyen relatív. Hisz a csendnek is csak így van értelme este, hogy van valaki, aki az egész napot bearanyozza a csicsergésével.

Valami megint bűzlik...

Az etetőszék szagáról nekem is eszembe jutottak azok az idők, amikor még az én gyerekem is ilyesmiben táplálkozott. Egyszóval nosztalgikus érzés fogott el. (Öregszem, vagy mi a túró?)

Szóval én megspékelném annyival N. történetét, hogy az enyém mikor bilireszoktatós időszakban volt, mindig félpucéran foglalt helyet az etetőszékben. És persze, volt mikor nem bírta a biliig és az etetőszékbe sikeredett a pisi. Ja és ugye nyár volt, 100 fok. Egyszer jártamban-keltemben bűzt éreztem magam is, akárcsak N.. Én sajnos napokig nem jöttem rá a bűz okára, így csak súlyosbodott, az amúgy is büdös helyzet. Mindegy, egyszer csak ráleltem az etetőszékre, amit szétszedtem és a több hetes száraz virsli darabok meg voltak „fűszerezve” egy kis maradék pisivel, persze az is felszáradva. És mint írtam, mindez nyáron volt, a legnagyobb kánikulában. Na, nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy milyen jó kis „homeless” szag terjengett a lakásban. Phú, de kemény volt. Úgy emlékszem, a férjemnek be sem mertem vallani ezt a mutatványt, mert gondolom elkerülhetetlen lett volna az a kérdés, hogy mikor takarítottam ki utoljára az etetőszéket. Mivel az volt az első alkalom, inkább elsunnyogtam ezt a takarítós affért. Inkább bőszen szellőztettem, hogy mire hazaér kellemes illat fogadja.

Mondanom sem kell, hogy a sztori után, minden héten nekiestem az etetőszéknek és jó anyuka módjára, kitakarítottam.

Valami bűzlik

Az autó takarításról jutott eszembe:

állok az étkezőben, valami fura szagot érzek. Körülnézek mindenhol, de semmi. Bemászom az asztal alá is, semmi (na jó, egy két kisebb pókháló… de gyorsan leszedtem őket). Délelőtt takarítottam, porszívóztam, szóval nem értem. Már mindent felforgattam, amikor is kipattant az égi szikra: az etetőszék a hunyó!!!

Látszik, hogy kijöttem a gyakorlatból. Amikor a nagyobbik gyermekem használta az alkalmatosságot, akkor már rutinból tudtam, hogy néha bizony ki kell szerelni belőle a huzatot és érdekes muzeális értékű darabokra lehet bukkanni alatta. Pl. mumifikált virsli-karikák a múlt hétről, némi „aszalt” banán, száraz kenyérmorzsa, több-kevesebb gyanús barnás trutyi, miegymás. És hát ennek az egyvelegnek valljuk be, van egy penetráns kipárolgása.

Na, hát ezt felejtettem én számításon kívül. Ugyanis másodszülöttem, a drága, csakis egyedül hajlandó étkezni, ami nem lenne baj, ha tudna. De nem tud. Nem baj, majd megtanulja. De semmiféle partedlit, előkét, kötényt vagy egyebet nem visel el magán. És ezt rajtam kívül minimum napi három garnitúra komplett ruházat bánja. És az etetőszék. Aminek a huzata alá is be kell nézni néha. Nem csak amikor már bűzlik.