Úszótábor contra lélek

Mint ahogy az éremnek is, minden dolognak két oldala van. A fenti írásom után biztos sokan lesznek, akik szívtelennek fognak nevezni, de remélem lesz olyan is, aki egyetért velem. Ma, kevés hasonlóan megosztó dolgot tudok mondani, mint a gyereknevelés témaköre. Van, aki szigorú és következetes, van aki pedig a lelki fejlődés érdekében, háttérbe szorítja az ésszerűséget. Én úgy gondolom, hogy valahol a két álláspont között, félúton helyezkedem el. Fiam még mindig gyűri a kötelező nyári 4 hetes edzőtábort. Hát, mit mondjak, nem egy leányálom. Az úszást magát imádja, de minden reggel, azért van egy kis pityergés. Hogy miért ki tudja. Mindig valamiért. Szerintem inkább a helyzet komolysága és nehézsége okozza a gondot. Összepakolni, felöltözni, vizes ruhát elrakni... Sokáig gondolkoztam, hogy való-e ez már egy 6 évesnek, még most is vannak kételyeim, de aztán rámondtam az áment. Abból az elgondolásból kiindulva, hogy én is jártam ennyi idősen úszótáborba, méghozzá a Csillaghegyi strandra. Hogy ott, hogy nem vesztem el? De hát itt vagyok, nem tűntem el, és normális felnőtt lett belőlem. Szerintem kellenek ezek a tanulási folyamatok ezeknek a mai, agyonszeretgetett, agyondédelgetett gyerkőcöknek. És bár engem is, mint minden szülőt, rosszul érint, ha bántják a nagyobbak a fiamat, de azt gondolom, ezt csak, mi felnőttek éljük meg ennyire fájdalmasan. Gyerekeinkről, ez hamar lepereg, mennek tovább, játszanak, majd megint összekapnak. Ez az élet normális rendje, amit nekik is meg kell szokni, ha tetszik, ha nem.
Mi is így nőttünk fel, és ma, felnőttként, képesek vagyunk helyzeteket értékelni és megoldásokat találni felmerülő problémákra. De, ha minket is csak kényeztettek volna, elvárások nélkül, akkor is meg tudnánk-e tenni ezeket a dolgokat gördülékenyen?